2012. március 5., hétfő

Negyedik beszélgetés a tájkép tereprendezéséről



Az előzőekben azt mutattam meg számotokra, hogy milyen az a tájkép, amin éltek, mennyiben nevezhető hazugnak és hogyan lehet ezt felismerni. Most egy kicsit továbbmennék, és megvilágítom számotokra azt, hogyan lehet rendet tenni ezen az elburjánzott tájképen. Ugye odáig eljutottunk a beszélgetésünkben, hogy amikor te körülnézel ezen a te tájképeden, nagyon kevés olyan dolgot találsz ott, amiről azt mondhatod, hogy a te szabad választásod alapján van ott, valamint vannak olyan elemei – sokszor nem is kevés – ami nagyon nem tetsző számodra ezen a képen. S abban az esetben, amikor ezt a két megállapítást megteszed, ezzel megteremted a lehetőségét annak, hogy megszülessen a szívedben a vágy egy saját képet teremteni a magad módján. Hiszen ha valamiről ki tudjuk mondani, hogy hazugság, akkor a helyén nem marad semmi, ugyanis a hazugság nem más, mint "nem valóság". Természetesen olyan nincs, hogy hazugság a maga nemében, csupán alacsonyabb és magasabb rendű igazságok léteznek, amik egymást egyfajta relációban tartják, azaz az alacsonyabb rendű igazság hazugságnak minősül a magasabb rendű igazság szempontjából. (Ez olyan, mint a közlekedésetekben a táblák és a közlekedési lámpa viszonya. Ha egy kereszteződésben van egy stoptábla, neked meg kell állnod, ez egy igazság, ez egy valóság. Ám ha a tábla fölött elhelyezkedik egy lámpa, ami éppen zöldet mutat, ez felülírja a stoptáblát, tehát az érvénytelenné válik, és ezáltal nevezhetjük hazugságnak is a zöld lámpához képest.)

No mármost, ott állsz a te tájképeden, és azt mondod: „Ez nem az enyém, ezt nem én teremtettem. Ezt és ezt nem is akarom látni rajta. De most akkor mit tegyek, álljak neki kozmetikázni ezt a képet, kezdjek el gyomlálni, ültetni a magam módján?” Nem, barátom, azt nem lehet. Miért mondom ezt? Azért, mert amint megállapítottad erről a tájképről, hogy nem a lényed legbenső igazságát fejezi ki annak a legautentikusabb módján, onnantól ez a tájkép egy hazugságréteg a te valós szubjektív valóságod fölött. No mármost, ha te ezen a rétegen kezdesz el dolgozni, akkor nem teszel mást, mint ezt a hazugságot táplálod, ápolod, öntözöd és ezzel óhatatlanul hatalmasra növeled, mert a hazugságnak az a természetrajza, hogy erővel kell fenntartania magát és ezt nem tudja másként megtenni, mint újabb és újabb hazugságrétegek emelésével. Tehát az, aki a maga tájképén elkezd ültetni, gyomlálni, kapálgatni, nem tesz mást, mint hatalmas méretűvé növeli ezt a hazugságréteget, ahonnan a saját legbelső igazságpontjáig már nagyon nehézkesen tud majd leásni a sok bozót, földrakás, hegyek, dombok miatt. (Ez kb. olyan szituáció, mint amikor két ember nem beszél őszintén egymással egy adott dologról. Csak felszínesen kerülgetik azt a témát, amiről nyíltan kellene beszélniük, egyik sem mer valamit kimondani, amit a másik tud és amit ő is tud, és így szép lassan felépítenek erre az alapigazságra egy olyan réteget, aminek a talaján kezdődik a beszélgetés; és onnantól minden mondat, minden szó erről az alapról eredeztethető és egy olyan hazugságépítményt kreálnak, aminek a tetejéről már maguk sem tudják egészen pontosan, mi volt az alapigazságuk.) 

Tehát azt állítottam, hogy nem megoldás ennek a tájképnek a kozmetikázása, mert az nem hogy nem vezet sehová, hanem még rontja is a helyzetet. „Hát akkor mi a teendő, Adamus, kezdjünk egy új tájképet? És ezt, ugyan, hogyan gondolod, hiszen én itt állok x évesen, nem kezdhetem az életem a nulláról!” Igazad van, drágám, bizonyos földi szempontból, ám én a magam perspektívájából egészen máshogy látom ezt. Itt vagy te ezen a tájképen és már eljutottál oda, hogy ki tudod pár dologról mondani, hogy hazugság. Így van? Most állj meg egy pillanatra az olvasással és említs meg három olyan dolgot, amiről tudod és érzed is, hogy hazugság. Bármit, bármit, csak a szívedben érezd a hazugság voltát ennek a dolognak! Gyerünk! 

Nos, látod, ez sikerült. Most ezzel te mit tettél? Nem mást, mint ezen a tájképen felrobbantottál három olyan fát, bozótot, vagy földkupacot, aminek ezáltal az ellentétpárja is a levegőbe repült. Mert ugye mit mondtam a hipnózisról? Azt, hogy minden hipnotikus réteg csak úgy képes fenntartani magát, ha ott van az ellentéte, az inverze, mert abból táplálkozik! Tehát te most eltüntettél a tájképedről hat darab fát. Azonban ekkor történik egy nagy csoda, barátom! Ugyanis ahogy kimondtad róla, hogy hazug, ahogy képes voltál a valóságosságát egy egyszerű mágiával eltüntetni, ebben a pillanatban kaptál a kezedbe pontosan három magot (hogy miért hármat és miért nem hatot, arra mindjárt kitérek), és akkor ezt a három magot te elültetheted a tájképeden a magad módján. Majd miután elszánt és bátor harcosa vagy önmagad felderítésének, te ekkor továbbmész, hiszen ha lebontottál három réteget erről a hazugságépítményről, megint a felszínre kerül pár réteg, amiket szintén megvizsgálhatsz, és a magad módján hazugságnak tarthatsz. Kimondod róla, hogy hazugság, majd ezek – bang! – felrobbannak, de ekkor megint kapsz magokat a kezedbe, és ismét a felszínre kerül egy újabb réteg, amit szintén nekiállsz megvizsgálni és lebontani. Ez a folyamat így mehet egészen addig, amíg el nem jutsz a valóságnak tartott illúzió olyan szintű lebontásáig, hogy számodra nem marad más igazság, mint az, hogy „Én vagyok!” És ekkor megtörtént a csoda; az a csoda, amiért eljutottál arra a pontra, hogy ezt megtapasztald. Hiszen ha csupán annyi maradt számodra, hogy ki tudod mondani „Én vagyok!”, ezzel nem tettél mást, mint előhívtad magadban azt az isteni részedet, azt a szent és tiszta esszenciádat, ami azonos azzal az ősi „Én vagyok”- kal, amivel a Minden Létező azonosította magát a kezdetekben, pontosabban világmindenség kezdete előtt. És ezzel létrehoztad magadban azt a legnagyobb tudatosságú létezőt, aki már annyi fizikai és nem fizikai tapasztaláson ment át, hogy azt tudja mondani: „Én vagyok”, pontosan olyan rétegzett módon, mint most ebben a pillanatban a Minden Létező, illetve létrehozod magadban azt a legparányibb létezőt, aki mást nem tud magáról állítani, csupán annyit: „Én vagyok”. És akkor elérted a végtelen megtapasztalását itt a Földön, hiszen egyszerre te vagy a Semmi és a Minden, és ekkor, csakis ekkor vissza tudod nyerni a hatalmad önmagad felett oly módon, hogy ezt a végtelen bölcsességet, ezt a kristálytiszta szent Isteniséget önmagadba integrálva megteremted a magad tájképét. S ha ezt egy szemléletesebb példával szeretném megvilágítani, akkor azt mondom, hogy a mostani tájképeden van egy téglarakás, ez egy hazug, mások által odahordott téglából készült tákolmány, amit te most le fogsz bontani. És ott van egy potenciál, egy tiszta, teljesen üres tájkép, ahová minden egyes tégla lebontásával egy magad által választott téglát tehetsz a magad módján építve abból bármit, amire vágysz. (Mint egy játékban: ahány szürke kockát lebontasz a tákolmányról, annyi színes kockát választhatsz tetszés szerint szabadon egy hatalmas zsákból.) S ahogy bomlik le a tákolmány, ahogy dől le az illúzió, húzódik el a fátyol, úgy épül valami csodálatos a szemed láttára. S bizony, van egy olyan pont, ahol még nem látszik a gyönyörű épület, csak a szétbontott tákolmány romjai; van, hogy a bontás még nem teljes, de az épület sem áll készen, hanem, mondjuk, félig van lebontva a tákolmány, és pont ugyanaddig ér a színes vár, s ilyenkor szoktátok azt érezni: itt sem vagyok, ott sem vagyok. No de ekkor nem szabad abbahagyni a munkát, folytatni kell a bontást és az építkezést, mert ha sikerül végérvényesen fölrobbantanod, azaz tégláról téglára lebontanod a hazugságrétegeidet, olyan csodát kapsz érte ajándékul, hogy azt elképzelni sem tudod. A szabadság egy olyan megtapasztalását, aminek eddig a közelében sem jártál, barátom, hiába is áltattad ezzel magad, mint ahogyan sokan teszik ezt közületek.

S miért mondtam azt, hogy nem hat, hanem három magot kapsz a felrobbantott hat fa helyett? Mert ez benne az igazi varázslat, barátaim; hiszen azzal, hogy lebontod a hazugságrétegeket, az illúziót, elrántod végre azt a fátylat, ami homályban tartott, megtapasztalod az élet azon egységét, ahol már nincs jó és rossz, nincs hazug és igaz, nincs dualitás, mert önmagad, a lényed legbelső igazságpontjában csak az egység létezik. Egy olyan egység, ahol ezek a fogalmak egyszerre és egymást kiegészítve léteznek, oly módon feltételezik egymást, hogy nem vagylagosan tudsz rájuk gondolni, hanem egy olyan egységben, amit a „vagy” helyett felvált az „és”. Ezt kell megtapasztalni, barátaim, mert ha olvasod e sorokat, bizony akkor te már eljutottál a személyes fejlődésed egy olyan pontjára, amikor annyi tapasztalatot halmoztál fel önmagad megismerésének az útján, számos létidő és nem fizikai létezés során, hogy eljutottál arra a végső pontra, hogy a Nagy Egész – ami ez az egész omniverzum – általad kiragadott képének minden pontját bejártad, feltérképezted, megismerted. Megismerted magad számtalan helyzetben, számtalan módon, csak egy dolgot nem tapasztaltál még meg: hogyan vagy képes te megteremteni ezt a kis képdarabot valódi teremtőként, önmagad. És most ez vár rád, barátom, ez a kaland, mert ha ezt képes vagy itt a földön megcselekedni, akkor tovább fogsz lépni oly módon, hogy ebből a nagy egészből egy hatalmasabb képet metszel ki, ami, ha tudod, hogy működik a hologram, akkor tudod, hogy milyen tudatosságszint-emelkedést eredményez azon részletezettség révén, ami a mennyiség növelésével jön létre. És így szép lassan haladsz a tágulás csodálatos útján, ami minden létezés alapja. 


A következő beszélgetésünkben pár általatok feltett olyan kérdést fogok megválaszolni, ami eljut hozzám az éteren keresztül, és bizony számotokra fontos kérdéseket feszeget e témában.

Forrás: http://adamus-saint-germain.net 


Kapcsolódó bejegyzések







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése