Az előző beszélgetésünkben érintőlegesen szóltam arról, hogy az emberi társadalmak mily módon határozzák meg a bennük élő egyének gondolkodását, életének menetét. Most a következő beszélgetések során ennek szeretnék a mélyére hatolni, azon módon, hogy felismerjétek, milyen hipnózis áldozatai vagytok, ha ezt választjátok; ám ezzel a felismeréssel egy időben megmutatom nektek azt a kulcsot, ami kinyitja azokat a zárakat, ami a valódi szabadság birodalma előtti ajtókon vannak.
Mint mindig, most is konkrét példákon keresztül szeretnék megmutatni nektek valamit, mert számotokra az elvont fejtegetések nehezebben gyökereztethetőek le a földi életetekben, mint amikor a gyakorlat oldaláról jutunk egy általános megfogalmazáshoz.
Az alábbi példát használtam már egyéb tanításaim során, de most kibővítve, kiterjesztve kívánom elétek tárni. Van egy térkép, egy tájkép, ez szimbolizálja a te valóságodat. Amikor e földre születsz, ez a tájkép félig-meddig üres. Azért mondom, hogy csak félig-meddig, mert te nem egy légüres térbe pottyansz bele a születésed alkalmával, hanem egy már meghatározott környezetbe, ami által már a te tájképeden ott vannak olyan nagyobb fák, olyan bokrok, amiket bár nem te ültettél oda, de már az első órádat meghatározzák itt a földön. (Erre részletesebben ki fogok térni a következő beszélgetések során.) Annyiban üres ez a tájkép, amennyiben neked még nem volt módod egy magot sem elvetni, valamint másnak sem volt módja számodra elültetni egy magot, hiszen eddig a környezeted számára nem léteztél.
Szóval ott állsz ezen a tájképen, pontosabban egyelőre e fölött a tájkép fölött és minden perced, minden órád, minden napod során azon a tájképen elkezdődik az ültetvényezés. Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor megszületsz, abban a pillanatban elhintenek a körülötted lévők jó pár magot, amik nem tudatosan, de sokáig alapvetően meghatározzák azt a módot, ahogy te az életedet élni fogod. Megállapítják rólad, hogy mennyire vagy életképes, egészséges. Magok. Megállapítják rólad, hogy kisfiú vagy, vagy kislány. Magok. Megállapítják rólad, hogy a nagyapádra hasonlít a füled, de az orcád tiszta Lajos bácsi. Magok. Elhelyeznek téged egy módon, és ennek az elhelyezésnek köszönhetően az édesanyád viszonyulása kialakul hozzád. Magok. Ő megállapítja, hogy jó alvó vagy, ügyesen szopizol. Magok. És ezt a sort sorolhatnám egy darabig, pedig te még csak egy napja élsz itt a földön, de a tájképed már tele van elültetett magokkal, amik szépen lassan elkezdenek növekedni a maguk módján, befolyásolva téged, s mindezt úgy, hogy neked ebbe semmi, de semmi beleszólásod nincs.
Maradjunk a konkrét példánál: ha elültetik életed első tíz percében azt a magot az orvosok, hogy te egy gyenge, közepes paraméterekkel született gyermek vagy, az édesanyád abban a percben aggódni fog, ezzel már táplálja is, öntözi is azt a magot, ami a későbbiekben egy óriási fává nőhet a te tájképeden. Külön szobába tesznek, édesanyád pár napig csak a kezedet foghatja meg, majd mikor hazakerülsz, különös óvatossággal bánnak veled a szüleid, és ezáltal mire pár éves leszel, ez a mag egy olyan cserjévé növekedett, aminek következtében már te is azt látod, ha végignézel ezen a tájképen, hogy te ügyetlen vagy, beteges vagy stb. Azonban ha elültették azt a magot a te születésedkor, ami a „gyenge vagyok” cserjét növesztette magából, benned abban a pillanatban megjelent egy rész, ami ennek pont az ellenkezőjét volt hivatott megélni.
Miért mondom ezt? Mert abban a pillanatban, amikor elültetnek a tájképeden egy magot, ami egy bizonyos hiedelmet reprezentál, abban a pillanatban megjelenik automatikusan ennek az ellenkezője is, hiszen a dolgok nem létezhetnek önmaguk ellentéte nélkül: ez a ti földi valóságotoknak a legfontosabb eleme. Minden csak a maga viszonyrendszerében nyer értelmet, a fogalmi gondolkodásotok alapja is erre épül, ami nem másból, mint a lineáris megtapasztalásból ered. Egy dolgot csak úgy tudtok megtapasztalni, átélni a maga valójában, ha azt a dolgot fogalmilag meghatározzátok; ez nem mehet másképpen, mert ti képtelenek vagytok arra, hogy a tapasztalási utatok során ne próbáljátok meg az elmétek által megérteni a dolgok menetét, hiszen különben nem tudnátok elboldogulni e sokszínű világotokban.
Abban a pillanatban, ahogy az elmétek egy fogalmat meghatároz, azt csak egy viszonyrendszerbe ágyazva képes megtenni, tehát egy fogalom mindig magában hordozza annak ellentétét is. Tehát amikor neked azt mondják, hogy te egy gyenge csecsemő vagy, ebben benne foglaltatik, hogy vannak erős csecsemők, tehát ezzel a kijelentéssel egy időben megjelent egy idea, a hozzád képest erős csecsemő ideája, mind az édesanya, mind pedig az orvosok fejében. Tehát akkor, amikor elhintik a „gyenge csecsemő” elnevezésű magot a tájképedre – konkrétan neked szánva, rád vonatkoztatva – ugyanakkor a te tájképeden elültetődik egy másik mag, az „erős csecsemő” magja is, ami szintén növekedésnek indul ezen a tájképen. És ilyenkor két út lehetséges e két mag táplálására: a szüleid vagy a „gyenge csecsemő” képét társítva hozzád, elkezdik öntözgetni azt a féltő gondoskodásuk révén, vagy pont ellenkezőleg, miután ott van az „erős csecsemő” ideája a te gyengeségeddel szemben, elképzelhető, hogy ők tudatosan azt kezdik el öntözni, rád vonatkoztatva, mondván, márpedig az én gyermekem nem gyenge. Nos, mi történik mindkét esetben? Azzal, hogy egy tulajdonságot rendelnek hozzád, legyen az az eredeti mag (gyenge vagy), avagy annak az ellentéte, antagonistája (erős vagy), ezzel automatikusan a másik mag is növekedésnek indul, hiszen (mint azt az előző beszélgetésben a lázadásról írtam) az csak az általuk tudatosan öntözött mag relációjában létezik és fordítva, nem létezhetnek egymás nélkül; tehát a szülőknek mindkét magot öntözniük kell, hogy az általuk számodra választott mag növekedhessék.
S mit eredményez ez, drága barátaim, a későbbiekben? Egész egyszerűen azt, ha, tegyük fel, a te szüleid azt a magot választották, hogy te valóban egy gyenge csecsemő vagy, akkor mire nagyobbacska leszel, valóban betegesnek, gyengének és esetlennek fogod találni saját magadat; ám miután a szüleidnek azért, hogy ezt a „gyenge a gyermekem” illúziót fenntartsák, szükségük volt az erős gyermek ideájára, ezért azt is táplálták öntudatlanul, és te ott állsz tizenévesen egy érzéssel, hogy gyenge vagy, ám ott van benned az a kép is, hogy milyen lenne ha erős lennél; hiszen a te tájképeden ez a fa ugyanakkorára nőtt azóta, mint a tudatosan táplált. S miután mindkét fa ott van, ezek egyszerre a valóságod részei, de te úgy nőttél fel, hogy mindig csak azt láttad, amikor a szüleid a „gyenge vagyok” fát öntözik; és te azt gondolod, ez a helyes, neked is ezt a fát kell öntöznöd tudatosan és így szépen ez a hazugság, ez az illúzió az életed részévé válik, és ebből számos olyan hajtás nő ki, ami mind ezt a hazugságot terebélyesíti majd az életedben.
S most joggal teszed fel a kérdést, drága barátom, hogy „de mi van, Adamus, a másik fával, hogyan jelenik meg ez ennek a szegény fiúnak az életében, hiszen ez bár az ő tájképén van, de csak egyfajta viszonyítási alapként, pontosabban úgy, hogy ez nem rá vonatkozik?” Nos, barátom, ennek a megválaszolásához tudnod kell, hogy működik a valóságotok, hogy működnek ezek az illúziórétegek, amikről beszéltem. Ugye ott van a „gyenge vagyok” fa, ami, hogy így fogalmazzak, tudatosult a fiúban a környezete folyamatos öntözése által, ő már ezzel azonosítja magát. Azonban ellentétpárként ott van az „erős” fa, ami mindig egyfajta szembeállításként érzékelhető a számára, amit valahogy így lehetne megfogalmazni: te nem ilyen (erős) vagy, hanem teamolyan (gyenge) vagy. Na mármost, ha ott van egy olyan állítás neked szegezve, hogy „tenem ilyen vagy”, az automatikusan létrehoz a te valóságképeden egy olyan réteget, amiben benne van az összes olyan tulajdonság, ami ezt az „ez nem én vagyok”-ot jelenti, ezt határozza meg. Miért mondom ezt? Mert minden „én vagyok ez és ez” kijelentés magában hordozza az ellentétét, tehát abban a pillanatban, ha ki tudod mondani, hogy „én ez vagyok”, ki tudod mondani, hogy „én akkor nem az vagyok” és ugye a Világmindenségben nincs tagadás, csak igenlés van, tehát minden „nem az vagyok” magában hordozza az „azt” is mint rád jellemző részt. A nem szócska ebben a példában nem jelent mást, mint azt a fajta szétválást, ami megkülönbözteti a két dolgot egymástól, egyfajta viszonyrendszert létrehozva. (Mint amikor a Minden Létező először szétosztotta magát „Én vagyok” és „Én nem vagyok” részekre, ami abból az ősi kiindulópontból fakadt, hogy a Minden meg a Semmi nem elkülöníthető fogalmak.)
Tehát visszatérve az eredeti példánkhoz: amikor az a tizenéves fiú azt mondja, hogy „én gyenge és beteges vagyok”, tehát azonosítja magát azzal a cserjével a tájképén, amit a környezete ültetett és táplált, azzal egy időben azt is ki tudja mondani: „én nem vagyok erős, nem vagyok egészséges”. Ám ezzel a kijelentésével nem tesz mást, mint önmagának ezt az erős és egészséges részét elkülöníti a gyenge és beteges részek kihangsúlyozása révén. S bizony, miután az ő tájképén ott van az egészséges és erős fa is, nagyon sok munka kell ahhoz, hogy fenntartsa azt az illúziót, hogy csak a gyenge fa létezik. Most mondhatjátok azt, barátaim: „de, Adamus, ha valaki valóban beteg és gyenge, akkor hiába mondod, hogy ott van az ehhez a megállapításhoz szükséges erős és egészséges fa is, de az nem ő, hiszen ő valóban gyenge és beteg.”
Hogy ez mennyire téves szemléletmód, és hogy hogyan lehet ebből kilépni, erről fog szólni a következő beszélgetés.
Kép: Rob Gonzales
Kapcsolódó bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése