Az előző beszélgetésünket azzal a gondolattal zártuk, hogy ott áll ez a fiatalember a tájképén tizenévesen, amin van egy rá vonatkoztatott „gyenge” fa, és egy ennek az ellentéteként kihajtott „erős” fa, amit ugyan nem tulajdonít magának, mert nem is látja, hiszen eddigi életében a "gyenge" fát táplálta, arra fókuszált. A kérdés az, hogyha ott van az az "erős" fa – amit jelen esetben akárhogy is nézzük, ez a fiú nem vesz észre, nem éli meg a maga valóságában –, akkor hogyan jelenik meg ez az ő életében? Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, szeretném még, ha kicsit jobban körüljárnánk az illúziók fogalmát, kicsit jobban megvizsgálnánk, hogy pontosan mit nevezünk illúziónak, mit nevezünk hipnotikus rétegeknek, valamint szeretnék rávilágítani arra is, hogy miért fontos ezek lebontása!
Az illúzió egy adott szemlélő szempontjából valóságnak észlelt olyan réteg, ami elfedi az ő személyesen megélt szubjektív valóságát. Ugye arról már beszéltünk, hogy minden valóság szubjektív annyiban, amennyiben mindig van egy másik olyan valóság, ami fölülírja ezt, hiszen a létezés végtelen és ezek a valóságrétegek egymásra épülnek. Ez azt jelenti a ti esetetekben, hogy a háromdimenziós valóságotok az én valóságomhoz képest illúzió, ám számotokra egy teljesen hű valóság. Ennyiben szubjektív minden valóság – és akkor mennyiben objektív?
A valóság objektivitása nem más, barátaim, mint a nézőpontok egyfajta közös metszete, „legkisebb közös többszöröse” (mint a közös nevező egy más nézőpontból), hogy így mondjam. Vegyünk egy példát: van egy épület. Ezt az épületet látja több millió ember a világon. Minden egyes ember, minden egyes észlelő egyfajta módon, egyfajta szubjektív módon észleli, tehát mindenkinek kicsit másmilyen lesz az épület, ám van egy olyan épület, ami az észlelők általi kép tekintetében minden elemében közös. Tehát van egy olyan épület, ami azokat a jellemzőket hordozza magában, ami az a legkevesebb észlelet, ami biztos mindenki számára észlelhető az épületen. Ez egy minimum észlelet, és a szubjektív valóságok összességének ez a metszete, azaz az a valóságeleme, ami mindenki számára azonosan fest: ez a ti objektív valóságotok. Ezek után gondolom, azt nem kell magyaráznom, hogy ez mennyiben kevesebb és szegényesebb, mint az a valóság, amit ti szubjektíven észleltek; de miután elfogadjátok az objektív valóságot a valóságotoknak, szép lassan nem törődtök azokkal az elemeivel a ti szubjektív valóságotoknak, ami különbözik a mások által észlelttől, és így maga a valóságérzékelés is átmegy egyfajta uniformizáláson. Miért fontos ez? Mert megmutat valamit az illúzió kialakulásáról, azon rétegek kialakulásáról, amik elfedik előletek azt a valóságot, ami e rétegek alatt van: a saját valóságotokat.
Amikor egy társadalom felépíti ezeket a hipnotikus rétegeket, nem tesz mást, mint uniformizálja a társadalom tagjait oly módon, hogy ezekkel a hipnotikus rétegekkel megfosztja őket a változatosság kifejezésétől. Vegyünk egy konkrét példát: van egy társadalom, ahol alapértéknek tüntetik fel a benne élők azt, hogy hazudni rossz dolog. No mármost ehhez mindenképpen tisztázni kell a társadalom tagjai számára, hogy mi is a hazugság, valamint azonnal negatív előjellel kell ellátni, különben nem lehetne a hipnotikus rétegeket létrehozni. (A hagyományos hipnózis sajátja, mint azt a fa példájánál is láttuk, hogy önmaga ellentéte nélkül életképtelen, tehát minden hipnózis magában foglalja a hipnotizált felé közvetített dolgot, illetve annak ellentétét, mert csak abból tud táplálkozni.) Tehát itt van ez a hazugság ebben a társadalomban hatalmas negatív előjellel, és egy olyasmi definícióval, hogy tegyük fel: hazugság az, amikor nem mondjuk ki az igazat. Ugye? Megint csak úgy lehetett ezt a réteget létrehozni, hogy belehelyeztük ennek az ellentétét, az inverzét, az igazságot. No de ahhoz, hogy a hazugságot teljesen meg tudjuk ragadni, meg kell határoznunk az igazság fogalmát, valahogy így: igazság az, ami hűen tükrözi a valóságot. És ekkor gyönyörűen elindul az a folyamat, ami ezeket a rétegeket jellemzi; hiszen ekkor meg kell határoznunk a valóság fogalmát, meg kell határoznunk annak minden elemét oly módon, hogy mindenki ugyanazt gondolja róla, különben nem működik a hipnózis, és nem tudjuk megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól; mert ha maga a valóság nem általános, akkor az a pont, hogy igazság az, amikor ezt fejezed ki hűen, teljesen esetleges lesz. Tehát itt van ez a hazugságréteg: itt van az emberekben elültetve, hogy a hazugság nem más, mint az igazság elhallgatása; és ekkor az emberek elkezdik eszerint gondolni a dolgokat, hazugnak és igaznak minősítve őket anélkül, hogy belegondolnának, hogy ezek a fogalmak csak viszonylagosak egymáshoz képest, de semmiképpen sem bírnak egy általános jellemzővel önmagukra vonatkoztatva. Tehát elmondhatjuk nagy általánosságban, hogy az illúzió, a „hipnotikus réteg” nem más, mint egy változatos, sokszínű észlelési mód és az ebből fakadó széleskörű szubjektív valóságok összeadásából keletkező valóságszelet lebutítása, leegyszerűsítése és uniformizálása.
Most ezek után nézzük meg az eredeti példánkat, menjünk vissza ennek a szegény fiúnak a tájképére, és ezzel a szemmel nézzük meg az ő kinőtt két fáját. Elmondhatjuk, hogy az egyik fa, aminek a magját a születése pillanatában elhintették az orvosok és a szülők, az az ő tájképén számára teljesen valóságosnak tűnik, hiszen tíz éve ezt táplálják. A másik fa, aminek a magja szintén a születése pillanatában került a tájképére, pontosan ugyanakkorára nőtt, mint a "gyenge" fa; de miután ezt tudatosan nem táplálták, nem öntözték, ez a fa valami vadhajtásként nőtt ezen a tájképen, és amikor a fiú végignéz ezen a térképen, nem látja benne azt a lehetőséget, azt a potenciált, hogy márpedig ez ott van, ugyanolyan valóságelemként, mint a másik fa. Ezért nem képes beépíteni a maga tapasztalásaiba, ám miután a fa ott van, valahogy mindig felhívja magára a figyelmet, mégpedig jelen pillanatban nem tudja máshogy, mint a hiánya által: azáltal, hogy ő nem egy olyan fa, mint amilyet a fiú látni kíván benne. Minden egyes olyan alkalommal, amikor ez a fiú megtapasztalja önmaga gyengeségét, betegségét, ezzel egy időben megtapasztalja az erő hiányát, az egészség hiányát is, és ezek a megtapasztalások egy idő után eljuttatják őt egy olyan helyzetbe, amikor meg akarja tapasztalni ezeket a maguk teljességében. És akkor jönnek azok a szituációk, amiket mindannyian ismertek: amikor a beteg és esetlen gyermek győz a matematikaversenyen, amikor az oktondi és butácska gyermek vagy felnőtt hirtelen valami nagyszerű fizikai teljesítményt nyújt stb., de ismerjük ennek a másik oldalát is, amikor az erős és okos elbukik egy pillanatra, megélve ezáltal önmaga ellentétét, önmaga gyengeségét, esetlenségét. Tehát mindezt így végigvezetve elmondhatjuk, hogy mire te elérsz egy bizonyos életkort, tele van ez a te tájképed rengeteg növénnyel, rengeteg cserjével, hatalmas fákkal és bozótokkal; és minden egyes cserjének, fának, bozótnak ott van a te tájképeden az ellentétpárja is egy elburjánzott, vadon nőtt ikerpár képében, amely mindig azzal hívja önmagára fel a figyelmet, hogy zavar téged ezen a képen, mert nem fa-szerű, hanem valami ronda göcsörtös növény a te szemedben. És ez mind-mind illúzió, drága barátaim, a szép fa is és annak a ronda ikertestvére is, és ez titeket nem szolgál. Miért mondom ezt? Azért, mert mire feleszméltek és körülnéztek ezen a túlzsúfolt tájképen, egyetlen dolgot tudtok kimondani: ezt mind nem én raktam ide! Nem én akartam gyenge és beteges lenni, nem én akartam szegény lenni, nem én akartam magamnak ezt a fát! És miért van ez így, drága barátaim? Azért, mert egész egyszerűen ezek a magok, ezek az elültetett magok egy olyan növényről származnak, ami szintén egy ilyen túlzsúfolt tájképen nő, és az is egy olyan magból, ami szintén egy másik tájkép termése; és ezt a sort így lehetne folytatni az emberiség – pontosabban az általatok most emberiségnek megismert faj – eredetéig. Mert ugyebár az az orvos, aki azt állította arról a fiúról élete első percében, hogy gyenge, az ezt a kijelentést szintén egy hipnózisréteg talaján tette meg, ami azt mondja, hogy az élet műszerekkel mérhető. (Márpedig ez tudjuk, hogy hazugság, az élet műszerekkel nem mérhető, hiszen próbáljon engem bárki is bemérni egy műszerrel, mégis valóságosabb létező vagyok a magam módján, mint ti.)
Tehát ott áll az ember a maga tájképén ezekkel a kinőtt fákkal és bokrokkal, s miután úgy érzi, más választása nincs, próbálja az eddig gondozott fákat tovább ápolni, és a számára gaznak tűnő növényeket irtani. De ez így nem megy, drága barátaim, nem lehet semmit arról a tájképről kiirtani, mert ahogy egy „nemszeretem” dolgot kiirtasz, miután a „szeretem” része ott maradt (mint az ellentéte), ez óhatatlanul előidézi, hogy a hátad mögött, ahol a legkevésbé számítanál rá, kinő egy újabb, talán még erősebb „nemszeretem” fa. Hiszen, mint azt a fentiekben bemutattam, e kettő nem képes egymás nélkül létezni, és bizony mindkettő a te tapasztalásaid meghatározójává válik. „Akkor most mi a teendő, drága Adamus? Nem is én akartam ezeket a növényeket, nem is igazán tetszik ez a kép, de az imént mondtad, hogy ne is próbálkozzak egyes növények kiirtásával, mert ezzel csak még újabbakat teremtek belőlük!” Ez pontosan így van, bölcs barátom, a megoldás nem a kertészkedésben rejlik, hanem egy teljesen új tájkép teremtésében, bizony! Hiszen, ha te képes vagy odáig eljutni, hogy megállsz ezen a tájképen, körbenézel és észleled, hogy ezt nem te teremtetted, ez bizony neked nem tetsző, minden a te tájképeden hazugságnak tekinthető – márpedig az első két pont értelmében –, mert számodra nincs más igazság, mint a saját legmélyebb, legbelső igazságod, nos, akkor bizony, barátom, én kezet nyújtok neked, megrázom azt és gratulálok. Ugyanis ezzel megteremtetted önmagad számára annak a lehetőségét, hogy ezt a tájképet „ledózerold”, és egy újat, egy számodra igazat teremts.
A következő beszélgetésünkben erre fogok pár gyakorlati útmutatót nyújtani számotokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése