A kétféleség, a duáltörvény minden dologban érvényesül. - Az élet törvénye, hogy önmagából mindig tökéletesebbet hozzon létre. - A duálviszony legalsóbb rendű megnyilatkozása az érzékiség. - A szerelmi érzés lassú kibontakozása. - A duálok, ha fejletlenek, kevésbé férnek össze, mint a nem duálok. - A fejlődés útján előrehaladt duálok találkozása mindig áldása a Földnek. Nagyon hosszú útja van a mélyre bukott szellemnek, ameddig a duálkapcsolatot valamennyire is elérheti. Ez alatt a kapcsolat alatt nem azt az összeköttetést értem, amely már a felfelé haladó szellemeknél, a világos szférákban, mint törvény él, amelyet a szellemek már betöltöttek, hanem azt, amely még betöltésre vár, tehát azt a fokozatot, amikor a duálszellemek egymás vonzásának körzetébe beérnek. Mert ameddig egymás vonzó körébe bele nem találhatnak, addig mindegyik fél olyannak érzi magát, mint az elszórt magvacskák: egyedülvalónak, magányosnak. Nem is érezheti magát a lélek másnak, mert addig igen sok oldalán kell ütközést szenvednie és csiszolódnia, ameddig a tulajdonképpenvaló igazi szeretet és szerelem kifejlődik a lélekben. Mert a szerelem csak később, a szeretetből fejlődhetik ki. Ameddig a lélekben a szeretet még nincs akármennyire is kifejlődve, addig ott tiszta szerelmi érzésről még csak beszélni sem lehet.
A lélekre nézve a szerelmi érzés óriási fontossággal bír. Hiába akarja ezt az ember letagadni, hiába akarja megsemmisíteni, hiába akar ellene küzdeni: ez reá nézve éppen olyan életszükségletként áll elő, mint ahogyan lélegzenie és táplálkoznia kell, ha élni akar.
Hogy miért, azt ti már tudjátok. Ti. minden dolog kétféle, mert csak ebből a kétféleségből származhat eredmény, azaz a tulajdonképpenvaló jövő. Csak a kétféleségből származhat fejlődés, teremtés; tehát ezt megtagadni nem lehet.
Azonban az Istentől való elfordulás állapotában - bármily határtalanul vonzódik is egymás felé ez a kétféleség, hogy egymást kiegészítse és kielégítse, hogy egyben kifejezésre juttathassa - (mert a kétféleségnek [duálizmus] az egyben kell kifejezésre jutnia) - minél messzebb esik el Istentől a kétféle természet, annál nehezebb számára az egyben való kifejezés lehetősége. Mert a bukottság állapotában a legkisebb paránynak is folyton-folyvást ütközést kell szenvednie.
És mégis, bármilyen ütközések, fájdalmak, harcok és gyötrelmek árán is, ez az egyben való kifejezés a célja, és öntudatlanul és akaratlanul is e felé a cél felé siet minden legkisebb parány.
El lehet gondolni, hogy ha ez a kétféle erő, ez a kétféle hatalmasság, amely az életet alkotja, meghasonlik egymással, micsoda villámokat, micsoda ellentétes erőhalmazokat hoz létre azokban a pillanatokban, amikor a lét törvénye minden ellentétességük dacára egymás felé hajtja őket. Mert hogyha tökéletlenül, gonoszul, rosszul, és ha fájdalmas eredményekkel is, de mégis kifejezésre kell jutnia a kettő természetének egyben. Mert az életnek az a törvénye, hogy önmagát megújítsa, önmagát újjászülje, önmagát tisztítsa, javítsa és önmagából mindig jobbat, tökéletesebbet hozzon létre. Ezt a törvényt Isten alkotta meg, azért ez ellen nem cselekedhetik senki és semmi.
Tehát azok a szellemek, akik Istentől elfordultak, ebben az elfordult állapotukban az egyben való kifejezés lehetőségét elvesztették és szétváltak. Nem mintha ők maguk akartak volna szétválni, hanem a természetük okozta ezt, az a megfertőzött természet, amely őket ellentétes gondolatokkal és indulatokkal árasztotta el.
Tehát a süllyedésben, a lejjebb esésben ez az elvált természet, ez a különvált kétféle erő mindinkább elkülönült egymástól, mert a tévelygésnek mind vastagabb és vastagabb rétegeit izzadta, termelte ki magából mint eredményt. És mégis, a hatalmas élettörvény rnegnyilvánulni akarása ezeken a vastag, ellentétes rétegeken keresztül is legyőzte, legyőzi és le fogja győzni a tévelygés halmazait, és parancsolólag hajtja egymás felé azokat az erőket, amelyeknek kifejezésre kell jutniuk az egyben, még akkor is, hogyha rosszat, ha elviselhetetlent eredményeznek.
Minél alacsonyabb fejlődési fokon jut kifejezésre ez az egymás felé való vonzódás, annál nagyobb villamosságot és érzékiséget hoz létre. Tehát az érzékiség az, ami a fluidokban ezeknek a nagy erőknek egymás felé való hajtását elvégzi. Mert ezeken az elváltozott fluidokon keresztül is meg kell érezni azt a hatalmas, nagy törvényt, amely az egész életet egybefoglalja. S mivel ez a hatalmas és nagy törvény az összes lényeket egybekapcsolja, nemcsak az embert, hanem az emberen keresztül az őt kiegészítő természeti világot is, azért a legkisebb parányban is érvényesül ez a vonzódás, amelynek éppúgy alá van vetve a jó, mint a rossz. Ehhez, mint szükségességhez, kapcsolódik a fajiság fenntartása, fejlődése, javulása, és a cél felé való előretörése, hogy amikor a célt elérte, ott a fejlődésnek befejezésénél ismerjen önmagára, ismerje meg önmagát az a hatalmasság, (ti. a szellem), aki ezeknek az erőknek ura és parancsolója. Igen, ura és parancsolója, de csak akkor, hogyha összekapcsolódott a mindeneket teremtő Istennel, és Isten akarata és elgondolása szerint végzi feladatát, amelyet Isten mint életének és rendeltetésének célját a teremtés pillanatában eléje szabott.
Minden más eltörpül, minden más kicsinnyé, jelentéktelenné válik ennek a nagy törvénynek a kifejezésre juttatásával szemben.
Ebben a nagy forgatagban, ebben az óriási őrlő malomban, amelyet ti anyagi világnak neveztek, forognak le és őrlődnek fel azok az ellentétes erők, gondolatok és célok, amelyeket a szellem a sötétségből vett fel és tett magáéivá, amelyekkel a lelkét megtöltötte, és amelyeket mint tévelygésének materializációit megsokasított önmagában és önmaga körül, telehintve velük a természeti világot is.
Ebben a káoszban, ebben az elfogultságban elváltozott a lélek; elvesztette eredeti, istentől alkotott formáját, ahhoz a célhoz alkalmazkodott, amelyet elérni törekedett; a természete azt a formát éltette, amely neki akkor éppen megfelelt, hogy az eredményekből tanuljon, és mást, egy fokkal mindig jobbat keressen és találjon kifejezésének céljaképpen.
Gondolnivaló, hogy a mélyen bukott szellemek milyen nagyon nehezen találnak egymásra. Évezredek, sőt évmilliók tűnnek le a múlandóságba, és még mindig nem találkozhatnak, mert nem képesek megismerni egymást a szorosan összetartozók; annyira nem, hogy még ha egymás mellett élnek, ha egymás mellett vannak is: a bűn, a tévelygés és tökéletlenség még akkor is annyi réteget von mindegyik köré, hogy a lelkük képtelen az őket összekapcsoló magasabb rezdülésekre; képtelen a bennük életre kelő érzést önmagukban felfedezni, mert vastag lelki fluidjaik, azok a nehéz lelki köntösök csak egészen durva hatásokra vannak berendezkedve, úgy hogy azoknak megmozdulásait még nem is lehet rezgéseknek nevezni.
Így a szellem süketen és vakon él ebben a vastag burokban. Ezért van aztán, hogy még ha egymáshoz tartozó duálfelek élnek is egymás mellett, ez csak annyi az ő számukra, mintha mindegyik egy-egy külön csillagzaton élne, mert a lélek kiáltása, érzése, vágya nem képes áthatolni azokon a vastag rétegeken, különösen hogyha nem egyféle bűnben vannak elmerülve, hanem a két különböző szellem annyira elfajult, hogy egymástól egészen különböző lelki köntösök képződtek körülöttük.
Ez a legsötétebb igazság, a legsötétebb valóság. Látjátok a régi letűnt történelem folyamán hogyan viselkedett mindig a két fél egymással szemben: az érzékiség fellángolása idején egymás felé taszítja őket az a benső hatalom, s ameddig a külső test éli a maga életét, addig csak megférnek egymással; azonban amikor az a rövid lejáratú testi vonzás elmúlik, akkor már csak a szükség tartja össze a két nembeli embert. Sőt hogyha ez az életszükséglet kiesnék az életükből, a kétnemű ember gyűlölné egymást, mert benne a szeretet még a gyűlölet fokozatán alig haladt túl.
Azonban a fejlődés vonalán az egymásra utaltság, a szükségszerűség hovatovább olyan kényszerhelyzeteket teremt, amelyek ezeket a külső rétegeket kezdik lebontani, és a fájdalomban, a megalázottságban és szenvedésben a léleknek egy-egy eltévedett hangja is felszínre kerül; ezek az eltévedt hangok pedig hol az egyik hol a másik lélek részéről keresni kezdik azt a tulajdonképpeni célt, amelyben találkozniuk kell: a szeretetet.
Amikor azután a szeretet valamennyire át tudott törni és kifejezésre tudott jutni, akkor a gyermek megtalálja az anyában szeretetének tárgyát, mert a lelkében a szeretet visszhangot ad; a férfi megtalálja a feleségben - hacsak egy-egy pillanatra is - az ő lelki érzésére adott visszhangot, amikor átérzi, hogy az a lélek közvetlenül hozzátartozó, és számára mindenkinél több. Ekkor befogadja a lelkébe, s ezzel már annak az érzésnek, amit szerelemnek neveznek, el van vetve a magja.
Ez a mag egy következő életben, egy következő lehetőségben, amikor az ifjúság virágában látja meg a lelkének hiányzó részét már mint vonzódás, mint szerelmi érzés kezd gyökeret verni, ágakat, majd leveleket hajt, s virágzásnak indul lelkében az a benső, titkos érzés, bár még nem tudja, hogy miért van, mert ezt a megnyilvánulást még ekkor is rengeteg csalódás, fájdalom és szenvedés kíséri.
Ilyenkor vannak a legnagyobb viharok a lélekben, mert hol felemelkedik, hol hirtelen lesüllyed a mérleg nyelve; hol gyullad, hol kialszik; hol áldozatra kész, nagy szeretet, hol pedig mérhetetlen gyűlölet lobog fel benne a fejlődésnek ebben a korszakában.
De mindennek ellenére már megvan a lehetőség arra, hogy a kétféle lelki természet - hacsak egy kis időre is - összekapcsolódhatott, és olyan emlékeket hagyott hátra maga után, mint amikor tüzes vasat nyomnak a testhez: nagy sebet éget, és amikor a seb begyógyul, a helye kitörölhetetlenül ottmarad. Ilyen a duálok találkozása is: az emlékek nyoma ottmarad a lelken, mint a tüzes vassal beégetett nyom a testen.
Ez a sebhely mindig fájóbb és érzékenyebb lesz a lélekben, mert ebben a sebhelyben mindaz a vágy és törekvés felgyülemlik, amely az elmúlt boldogságot sóvárogja vissza; s ezt magában hordozza a lélek.
Ezt magával vitte a legutolsó fokozatra is, de mivel a külsejében annyira el volt durvulva, hogy ez a vágya nem tudott sem az érzésben, sem a gondolatban kifejezésre jutni, azért nem tudott neki nevet adni, s így csak elmosódott körvonalakban jutott kifejezésre.
A pogány népeknél mindenütt a nő alárendelt voltát, a nőgyűlöletet láthatjátok; minden gonosznak, minden rossznak, még a kárhozatnak a forrását is a nőben látja a férfi. Ez pedig így jön létre: a nőnek meglátása, az a vágy, hogy a nőt magáévá tegye, izgatólag hat a férfi képzeletére, de a kezdetleges lélek kezdetleges eszközökkel akar boldog lenni, s ezért rendelkezik a nő felett, mint valami árucikk felett; hol ki akarja erőszakolni tőle a boldogságot, amely után vágyódik, hol meg akarja azt vásárolni, hol pedig küzd érte, hogy azután esetleg éppen megvesse. Mert amikor mindezt végigcsinálta és csalódott - mert hiszen csalódnia kell - akkor meggyűlöli a nőt, küzd ellene, megveti, utálja.
Ezen a fokozaton a férfi előtt a nőnek még csak a nemiség szempontjából van értéke; de különben mint embernek nincsen előtte semmiféle súlya. A szexuális érzés hanyatlásával pedig ez a fontossága is megszűnik, s mint felesleges terhet, mint koloncot hurcolja magával; megalázza, semmibe sem veszi, s csak mint szolgáló, mint az életének kiegészítő járuléka marad meg és szerepel abban az életkeretben, amelyet a férfi magának megteremtett.
Csak amikor a lélek felébred, amikor a jó és rossz között különbséget tud tenni, és már az igazság és igazságtalanság kérdése foglalkoztatja, amikor az igazságot önmagára nézve is igazságul ismeri el, tehát az istenség világos sugara a lélek rétegein keresztül utat kezd törni magának: akkor érkezik el a női lélek is ahhoz a lehetőséghez, hogy a férfival mint egyenjogú fél találkozhassék.
Amikor a szeretet és igazság már küzdelmet folytat a lélekben, s harcot üzen az anyagi életben is azoknak a hatalmaknak, amelyek eddig lázongva követelték a test jogait: akkor az érzések viharában mindkettőnek a lelke önmagáról megfeledkezve olyan érzéseket sugároz kifelé a fluidi világba, amely érzések öntudatlanul és akaratlanul is egymás felé nyújtják ki azokat a bizonyos megérző sugarakat, s ezek a sugarak - mivelhogy egymáshoz hasonlítanak - a végtelenségen keresztül is vonzást gyakorolnak egymásra.
Mikor ez a vonzás megkezdődik, akkor meggyorsul a fejlődés folyamata egyiknél is, másiknál is; a lélek önmagában olyan fogalmakat kezd kialakítani az örömről és boldogságról, amelyeknek itt a Földön, ebben a bűnnel terhelt világban majdnem lehetetlen megvalósulniuk.
Ez a sugárzás azután mind erősebb és erősebb lesz, és mind nagyobb és erőteljesebb rezgéseket vált ki - különösen, hogy összekapcsolódtak -, bár még nem tudatosan. Ekkor elmélyülőbbé válik a gondolkozás, Istent keresi, az igazság megoldását kutatja a lélek, mert most már gyorsabb a fejlődése. Így ez a rezgés világosságot is hoz létre, és ebben a világosságban láthatóbbakká válnak az árnyak az egyén saját lelki burkában is. Ezáltal pedig a lélek intuitíve tudomást szerez azokról a hibákról, azokról a gátló akadályokról, amelyek őt a boldogság elérésében feltartóztatják. Tanulni, kutatni vágyik; feszegeti azokat a titkokat, amelyek előtte sűrű sötétségben vannak, hogy ebben a sötétségben tájékozódni tudjon, mert már megérezte a vonzást, amely őt egy jobb, igazabb, boldogabb élet felé kívánja vezetni.
Ezt a világosságot, ezt a rezgést, ezt a vágyat viszi azután bele a lélek mindannyiszor az új testöltésbe; ezt építi ki, ez hatja át azt a ködöt, amelyben új testi lét, új jövő ígérete rejlik. Ezt a ködöt hatja át a maga sugárzásával, és valami titkos örömre, a lelkének valami sejtelemszerű boldog eshetőségére készül. Ezt a kialakított szivárványszínű álmot - amelyet illúziónak neveztek - vetíti ki magából. Ez fogja be az érzés- és gondolatvilágát, és most már ezen a szivárványszínű elképzelésen keresztül látja azt a másik nemű lényt, akit végzete, sorsa az életének és fejlődésének segítője gyanánt hozzáköt. Megszereti, összeházasodik vele; és miután ezen az illúzióködön keresztül megálmodta azt - mert hiszen az életnek ez a szaka álom - ami után vágyott, egy ideig a lelkében csakugyan boldognak is érzi magát.
Ahogyan azonban a földi ember bűnei, tévedései, hibái mind jobban és jobban szétfoszlatják ezt a szivárványködöt, a lélek csalódva érzi magát: "Nem ez volt, akit vártam, akit kerestem."
Ez az az idő, amikor a házasfelek elérkeznek ahhoz, hogy meglátják egymásban a tévedő embert, és kiábrándulnak egymásból, mert szükségképpen mind a két fél csalódott. De minél erősebben ki van fejlődve az a szivárványszínű köd, annál későbben következik be a csalódás. Ez pedig nem azt jelenti, hogy a másik fél talán jobban megérdemli, hogy továbbra is azon az illúzión keresztül nézzék őt! Mert sokszor egészen érdemetlen, sokszor egészen alacsonyrendű lélek az, akihez valakit ez a szivárványszínű köd hozzákapcsol.
Tehát nem az a dicsőség, ha valaki ezt a ködöt másban felébreszti és valameddig életben tudja tartani, hanem az, ha ez a köd a saját lelkében kiképződött, mégpedig olyan mértékben, hogy az egész életen keresztül ebben a ragyogó színben látja a másikat, és ezen keresztül szeretni tudja azt minden hibája, gyarlósága, sőt bűne mellett is. Minél hamarabb oszlik szét ez a köd, annál gyengébb az a lélek az ő duális felkészültsége tekintetében. Ez annyit jelent, hogy az ilyen lélek, még ha a saját lelki másával találkozik, sem tudja azt értékelni, s nem tudja benne azt a boldogságot megtalálni, amire vágyik. Mert hiszen nem az a másik lélek táplálja azt az illúzióködöt, hanem maga az egyén, aki fel van készülve a találkozásra.
Így többször előfordul, hogy a duálok ezen a rezgésen keresztül találkoznak egymással a végtelenben, mert az a kinyúló sugár - amikor a szeretet és szerelem kifejlődött, és a lélek bizonyos fokú tisztuláson átesett - kutatva keresi a másikat a végtelenben, míg végül reátalál.
Természetesen nem kell azonnal való találkozásra gondolni, mert néha csak egy-két testöltés után érik meg ennek a lehetősége; de ha a jó és igaz kérdésében gyakorolva magukat jó előmenetelt tudnak felmutatni, akkor a földi testben olyan helyzetbe és állapotba kerülhetnek, hogy találkozhatnak egymással.
Azonban ha a lélek nem tiszta, és még sokoldalú csiszolásra szorul, akkora duálok sokkal hamarabb szétválnak, mint a nem duálok. Mert amilyen nagy a vonzódás, a szeretet és a szerelem érzésének felgyulladása közöttük, a szintén hasonló hibákból és tévedésekből származó megmerevedések a lelkükben éppen olyan hatalmas ütközéseket válthatnak ki, amelyek nagyon fájdalmas és kínos lelki sebet ejtenek egyiken is, másikon is; s ameddig ezek a lelki sebek be nem gyógyulnak, addig nem merészelnek új álmokat szőni; így az a hatalmas kereső-kutató lelki sugárzás, amely addig a végtelenbe is kinyúlt, összezsugorodik. Az ilyenekből - én most csak a fejlettebb duálok érzéseiről beszélek - sokszor papok és apácák lesznek, vagy olyanok, aki semmiképpen sem akarnak családot alapítani, vagy férjhez menni, mert a lelkük elfáradt, megsebesült, s ameddig ez a sebesülés be nem gyógyul, addig nem mernek próbálkozni.
Mindig a lélek fejlettségi fokától és felszínre jutott hibák és tévedések leküzdésétől függ, hogy a végzetet irányító kezek milyen helyzetek és állapotok közé osztják be őket. És sokszor előfordul, hogy aki a duáljával találkozott, de a találkozás rosszul végződött, azt a Gondviselés munkáját intéző kezek a következő testöltésben - vagy még talán ugyanabban a testöltésben - olyannal kötik össze, aki bár nem duálja, de az egymással érintkező lelki felületeik éppen nagyon jól összeillenek és a két nem duál házasfél lelkileg jól összefér, összeilleszkedik, sőt némi megnyugvást és boldogságot is élvezhet egymással.
Ezek az ún. pihenő testöltések. Lehetnek ennek az idegen nem duálfélnek nagyobb hibái, mint a duálnak, és mégis nagyobb megnyugvást nyújt az ezzel való együttélés, mert nem a legérzékenyebb felületrészen találkoztak, hanem egy másik síkon; s míg együtt élnek, addig a léleknek megsérült felülete pihen és gyógyul.
Azonban azok a duálfelek, akik már más oldalakon is némi fejlettségre tettek szert, s a tisztulásukat egyik-másik részen el is végezték, és az Isten útján találkoznak - azaz mindkettő megtérésben lévő és öntudatra ébredt szellemi állapotban van, s mindkettőnek lelkét a Krisztus világossága sugározza át -: ezek, ha van is még hátra bizonyos lecsiszolnivalójuk, mégis nagyon boldogok és megelégedettek lehetnek, és a Föld fokozatához képest nem erre a Földre való boldogságot élvezhetnek s a szeretetnek és szerelemnek nagy beteljesülését élik meg.
Akik idáig eljutottak, azok áldásaivá válnak a Földnek. S mivel egymás lelkét megtalálták, és egymás lelkében mindazt felismerték, ami az ő lelküknek kiegészítője: ezeket a lelkeket - mivel a szellemi síkokon is megtarthatják a maguk együvé tartozását - nem választja el többé a természettörvény, mert az ő erőiknek összekapcsolódását már be lehet illeszteni nemcsak a mulandóba, hogy ott jó eredményeket hozzanak létre, hanem fokozatukhoz képest már az örökkévalóban is maradandó munkát végezhetnek.
a Nagy Szellem üzenete Eszter médium közvetítésében 1942. Budapest
Megjelent a Duáltörvény című könyvben 1942-ben
Kapcsolódó bejegyzések: Ikerlelkek;Osho a szerelemről; Párkapcsolatok 2011; Partnerkapcsolat az új energiában; Mese az ikerlelkekről; Ikertörvény; A szeretet megértése;A szeretet/szerelem, gyógyulás és szándék;Út a megvilágosodott kapcsolatokig; A beteljesülés felé; A férfi sorsa a nő; A lélektárssal való összeköttetés jellemzői; Amikor a kettő Eggyé válik;A polaritások egyesítése benned; A sors 12 ösvénye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése