Az előző beszélgetés során megmutattam nektek, hogy miért fontos, hogy megtanuljátok a fókuszálást, megtanuljátok tudatosan irányítani a fókuszotokat. A mostani beszélgetésben meg arra szeretnék rávilágítani, hogy mi a perspektíva és mit eredményezhet számotokra, ha megtanuljátok a különféle perspektívákat váltogatni, és a magatok módján felhasználni azt. Beszéltünk arról, hogy ha egy pontra fókuszálsz, az egyfajta olyan koncentrációt eredményez, ami segít abban, hogy a lényegest meg tudjátok különböztetni a lényegtelentől. Illetve megemlítettem azt is, hogy ha képes vagy a fókuszodat kiterjeszteni bizonyos esetekben, az szintén abban segít, hogy a lényeges elemet ki tudjátok emelni sok más közül.
A perspektíva az egyfajta nézőpont, pontosabban a szemlélő egyfajta elhelyezkedése a szemlélt dologhoz képest. Vegyünk egy nagyon hétköznapi és mindenkivel előforduló példát! Vitába keveredsz egy barátoddal, mert nem egyezik a nézőpontotok. Leültök egymással szemben és elkezditek felsorakoztatni az érveiteket a magatok álláspontja mellett, szemben a másik álláspontjával. Ha perspektivikusan nézzük ezt a szituációt, akkor erről elmondható, hogy két szemlélő és két szemlélt vesz részt ebben a rendszerben: Péter egyrészt szemléli Jánost, akivel vitatkozik, másrészt János által ő egyfajta szemlélt pozícióját is betölti, mert János meg őt figyeli meg ebben a helyzetben. És ez elmondható a másik szereplőről, Jánosról is, aki szintén két helyzetben vesz részt a vitában. Tehát jelen esetben kétféle perspektívát tartalmaz ez a szituáció, egyrészt mindenki a maga helyzetéből tekint a másikra, és a másikon tükröződve tekint önmagára. Ha ezt egy ábrán kellene szemléltetnünk, egy olyan rajzot készíthetnénk, ahol van egymással szemben két kör (Péter és János) és mind a kettőből kiindul egy nyíl, ami a másik körre mutat; ezáltal egy olyan nyilat rajzolhatunk kettejük közé, aminek az ellentétes végén ellentétes irányú nyílhegyeket látunk. Ám, miután ők ebben a vitában a másikon keresztül visszatükröződnek önmaguk felé, ezért rajzolhatunk mindkettőjükből egy olyan nyilat, ami belőlük indul, de a vége feléjük mutat. Ezt a feléjük mutató nyílhegyet az érthetőség kedvéért rajzoljuk a már meglévő kétágú nyíl közepére oly módon, hogy a nyílhegyek egymás felé mutatnak.
Mit eredményez ez az ábra? Miért is rajzoltattam le veletek? Mert megmutat valamit a perspektíva fontosságáról; ugyanis ha ez az egymásnak feszülő két szereplő ilyeténképpen folytatja tovább a vitát, akkor ebből az ábrából látható pontosan, hogy mi történik: középen egy olyan ütközés, ami visszaveri rájuk pontosan azt, amit magukból a másik felé, hogy úgy mondjam, kilőni szándékoztak. Ezt úgy is elképzelhetjük, hogy Jánosnál van egy kék labda, ez szimbolizálja az ő álláspontját és érvrendszerét, míg Péternél van egy piros labda. És ebből az egymással szemben elhelyezkedő perspektívából a vita során ők nem tesznek egyebet, mint a saját labdájukat dobálják a másik felé, ami pontosan középen összeütközik, és ezáltal visszapattan a labda a saját tulajdonosához. Ezért van az, hogy sok emberi vitában a felek azt érzik, hogy minden érvelésük, minden kimondott szavuk süket fülekre talál és egyfajta energetikai visszaáramlás következtében a vitapartner egyre inkább ellenáll; és ez az a pont, amikor vita veszekedésbe torkollik, mert a sok visszacsapódó energia mérhetetlen feszültséget szül a vitapartnerekben.
No mármost egy egyszerű perspektívaváltással ez a probléma nagyon könnyedén kiküszöbölhető, és ha ezt megértitek, drágáim, nagyon könnyen el tudjátok sajátítani a perspektívaváltás alapjait, ami aztán belépőt jelent számotokra egy tágabb megismerési rendszerbe, kitágítja a megismerő képességetek horizontját.
Hisz mi van akkor, ha János és Péter a vita során nem egymással szemben ül? Mi van akkor, ha egy vita során a két fél, egy egyszerű perspektívaváltás során, kiküszöböli az egymásnak feszülő energiák hatványozottan önmagunkra visszaáramló hatását? Ilyenkor az történik, hogy Péternek van egy perspektívája, amin keresztül Jánost és az ő érveit szemléli, illetve a vele szemben ülő János perspektívájából szemléli önmagát. Most tegyük fel, hogy ebben a vitában János perspektívát vált és egész egyszerűen odaül Péter mellé. Ekkor nem tett mást, mint a saját szubjektív perspektívájából kilépve belehelyezkedett társa perspektívájába, azt téve a saját szubjektív valósága részének, Péter perspektíváját tekintve ezáltal a sajátjának is. Ilyenkor ugye az történik, hogy nincsen egymásnak nekifeszülő energetikai labdadobálás, mert ha János eldobja a maga kék labdáját, és ebben az időben, tegyük fel, Péter is eldobja a magáét, a két labda nem tud ütközni, hanem párhuzamosan röpül egymás mellett. Ez az egyszerű perspektívaváltás két dolgot eredményezett ebben a szituációban:
1. a labdák nem ütköznek, tehát nincs energiaveszteség, minden labda addig repül szabadon, ameddig a dobó belevitt ereje röpíti;
2. megszűnik a megfigyelő-megfigyelt státusz a két résztvevő részéről, mert ha egy pontba helyezkednek perspektivikusan, akkor a másik nem tükrözi vissza rájuk az ő megfigyelői státuszából fakadó információkat.
Ez pedig azt eredményezi, hogy ha nincs megfigyelő és megfigyelt, akkor nincs az a fajta megosztottság, ami magát ezt az ellentétet, vitaalapot szolgáltatta, mert akkor a két szereplő eggyé válik a közös perspektíva révén. Ám ez nem jelenti azt, hogy nekik feltétlenül egyet kell érteniük az adott kérdésben, ez csak annyit jelent, hogy ez a kétszereplős vita átalakul egy egyszereplős játékká, ahol egy adott téma különböző oldalról való megvizsgálása történik, érvek és szempontok ütköztetése nélkül. Az eredeti példánál maradva: amikor János odaül Péter mellé, belehelyezkedik az ő nézőpontjába, az ő szempontrendszerén keresztül vizsgálja a témát és ekkor Péter (miután az ő perspektívájában vagyunk) eldobja a maga labdáját, ergo kifejti az álláspontját a témával kapcsolatban. Ez a labda elszáll egy bizonyos pontra. Majd János visszaül a helyére, visszahelyezkedik a saját perspektívájába, és ekkor Péter ül mellé, és eljátsszák most ezt a labdadobást János labdájával. Ez a labda is elröpül valameddig, majd lehuppan a földre. S ekkor mindkét szereplő ismét perspektívát vált és a két kiindulópontjuk, eredetei helyük között félúton találkoznak és megnézik onnan, hogy melyik labda milyen messzire repült ettől a ponttól; és akkor az adott téma több oldalról való megközelítésének folyamatában el tudják energiapocsékolás nélkül is dönteni, hogy a két szempontrendszer közül kettejük számára közösen melyik szempontrendszer a legmegfelelőbb. Ez nem azt jelenti, hogy kinek van igaza a vitában, mert ilyen soha sincs, ám két szemlélő egy dolgot mindig kétféle módon szemlél, értelmez, elemez. És ez csodálatos dolog, drágáim, de bizony sokszor számotokra félreértésre adhat okot; sokszor – miután a te perspektívádból csak a te nézőpontodat tudod látni – felesleges ütközéshez vezet. Ám ha képesek vagytok arra, hogy kilépjetek abból a perspektívából, ami számotokra most egyetlennek és változtathatatlannak tűnik, rá fogtok jönni, hogy ahány észlelő van a világon, annyiféle észlelet is; és ha képesek vagytok ezeket az észlelési pozíciókat könnyedén váltogatni, nagyon hamar rájöttök arra, hogy amit ti kéknek láttok, az a másik szemében zöld; és ha ezt meg is tapasztaljátok, az előbbi példában a labdatávolságok lemérése során el is dönthetitek, hogy számotokra melyik a megfelelőbb szín, mert innentől már nem köt titeket a saját észlelési pozíciótokból történő egyfajta és meghatározott észlelés, hanem szabadon válogathattok a nektek tetsző észleletek közül.
Ez a ti háromdimenziós életetekben azt eredményezi, hogy nem vagytok kiszolgáltatva annak, hogy a falra vetített diát hogyan észlelitek a saját szemeteken keresztül, mert ha képesek vagytok arra, hogy bármikor egy másik géptulajdonos szemén keresztül tekintsetek rá, ezzel a perspektívaváltással még szabadabb teremtővé váltok; hiszen lehet, hogy ily módon felfedeztek a saját képeteken egy olyan epizódot, amit felhasználva a történetet még kreatívabban tudjátok alakítani. És ilyenkor mondhatjátok, hogy jé, valóban az ő kék labdája messzebbre repült ebből a közös pontból, mint az én pirosom; használom akkor a valóságépítésben azt, mert így még tetszetősebb képet tudok teremteni. Azonban előfordulhat az is, hogy az ő perspektívájából ránézve a képedre, nem találsz semmi olyat, ami tetszene neked, sőt csúnyábbnak látod a magad képét, mint a magad szemszögéből nézve; ilyenkor az ő labdája nem repült messzebbre a tiédnél, ám annyi haszna itt is volt a perspektívaváltásnak, hogy lehet, hogy felhívta a figyelmedet egy olyan momentumra a képeden – ami, ha nem vagy szemfüles, akár el is hatalmasodhatna rajta –, amit a te perspektívádból talán észre sem vettél, de nem nevezhető jelentéktelennek az egész képet nézve.
Gondolkodjatok ezen, barátaim, gondolkodjatok azon, hogy mennyire megköti a mindennapi tapasztalásotokat az a hiedelemrendszer, az az illúzió, hogy mindent csak a magatok nézőpontjából szemlélhettek, hogy mindent ezen keresztül kell szemlélnetek! Nincs ez sehol lefektetve – sőt, abszolút képesek vagytok rá –, hogy ezeket a nézőpontokat szabadon váltogassátok a magatok igénye szerint a színesebb és örömtelibb teremtés jegyében. És hogy milyen képességetek az, ami alkalmassá tesz erre titeket, és hogyan tudjátok ezt a legsokoldalúbban kihasználni – erről fog szólni a következő beszélgetésünk!
Kapcsolódó bejegyzések: Adamus1 - Miért vagytok itt?; Adamus 2 - A valóság; Adamus 3 - Társteremtés; Adamus 4- A társteremtés módozatairól és titkairól;Adamus 5 -Kreatív és harmonikus valóságteremtés; Adamus 6 - A társteremtés fókusza, Kryon - A társteremtés imája; Az elfogadás imája; Plejádok a gondolati teremtésről; 3 mágikus lépés; A csoda - multidimenzionalitás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése