Az eddigi beszélgetések során nagyjából – inkább csak érintőlegesen – tisztáztunk pár olyan fogalmat, kérdéskört, amiknek a megértése szükséges ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, megtanuljuk azt, hogy mindezt konkrétan hogyan tudjuk kamatoztatni a valóságunk önálló megteremtésének folyamatában. Ehhez a következő lépéshez még egy dolgot kell tisztáznunk, mégpedig a fókusz, a perspektíva fogalmát. Az előző beszélgetésünket azzal a képpel zártam, hogy ha te közelről vizsgálsz egy olyan festményt, aminek a teljes befogadásához bizonyos távolság kell, akkor bizony nem tudsz kellőképpen eligazodni azon a képen, nem vagy képes megfelelő módon értelmezni azt, aminek következtében lehet, hogy egy szörnyű pacát látsz ott, ahol valójában egy csoda van a vászonra festve. Ahhoz, hogy megtanuljuk a perspektívaváltást, el kell sajátítanotok egy nagyon egyszerű dolgot, mégpedig a mozgást a fókuszotokkal.
Azt már többször említettem, hogy az ember a saját fizikai szemének a lehetőségeit sem használja ki száz százalékosan, hiszen hatalmas látómezővel rendelkeztek, ám ezzel nem gazdálkodtok kellő módon. Az emberek nagy hányada egy, a látómezejének kb. a hatvan százalékát kitevő képet néz mindenfajta fókusz nélkül, és ez azt eredményezi, hogy a tekintetetek gyújtópontja is jóval közelebb van, mint ameddig el tudnátok nézni. Nem használjátok a szemeteknek azt a képességét, hogy képes egy pontra fókuszálni, majd egy másodperc törtrésze alatt képes ezt az egy fókuszt a távoli horizont egészére kiterjeszteni. Ahogy a szemeteket használjátok, egyfajta fókusz nélküli, általános és ezáltal korlátozott módon, oly módon használjátok az elmétek fókuszáló képességét is. Az emberek nagy része az élete körülményeit egy egységes képként értelmezi, nem téve különbséget az egyes részek között, nem váltva fókuszt az egyik pontról a másikra. Ez azt is eredményezi, hogy ha nem tudtok fókuszpontokat váltogatni az életetek eseményeiben, akkor a nagyobb összefüggéseket sem lesztek képesek felismerni, mert az elmétek tekintete beállt egyfajta általános nézésmódra, ami kb. 40-60 százalékos kihasználása annak a képességeteknek, aminek a birtokában vagytok. Az elmét, ha a saját szolgálatotokba állítván arra kérnétek, hogy tanuljon meg fókuszt váltani, azzal nagyon sok gyakorlati hasznotok lenne. S hogy mik ezek, azt mindjárt meg is világítom számotokra pár hétköznapi példán keresztül.
Van egy autód, amivel mész egy szép tájon keresztül. Vezeted az autót, nézed az utat, és ahogy előre nézel, érzékeled az út mentén sorakozó fákat, kisebb épületeket, esetleg embereket. Ám ha egy ilyen általános képet nézve mész az autóddal, előfordulhat veled az, hogy feltűnik a látóhatárod szélén egy aranyos őzike, erre te ösztönösen odakapod a fejed, elrántva ezzel a kormányt és az árokban kötsz ki. Miért mondom ezt? Azért, mert ha általánosan nézed a tájat, nem fókuszálsz annak egyetlen pontjára sem, minden, a szemed elé kerülő látvány egyforma jelentőséggel bír. Ám ha te képes vagy arra, hogy úgy vezesd az autód, hogy csak és kizárólag az előtted lévő útra és arra a sávra koncentrálod a figyelmed, ami a vezetés szempontjából fontos és biztonságos, ez a koncentrált fókusz azt eredményezi, hogy bármi történik ezen kívül, téged az nem tud kizökkenteni az eredeti irányodból. Mondhatnád erre, drága barátom, teljes joggal: „de hát, Adamus, akkor, ha így vezetek, pont azt veszítem el, ami az utazás valódi örömét okozza, a szép tájat, a fákat és még az őzikét sem veszem észre!” Nem kell emiatt aggódnod, mert amint azt felvázoltam, ez nem azt jelenti, hogy neked úgy kell végig vezetned az autódat, hogy nem nézed a tájat, hanem a fókuszodat kell tudnod a megfelelő időben, a megfelelő módon váltogatni. Mit is jelent ez ebben az autós példában? Azt, hogy amikor olyan szakaszon vagy az autóddal, amikor fontos az útra fókuszálnod – mert jönnek más autók, mert kanyargós és beláthatatlan az út –, akkor képesnek kell lenned ezt a koncentráltságot megőrizned; ám ha egy belátható, egyenes szakaszra érsz, ahol nincs autó, ahol nincs semmi olyan zavaró tényező előtted, ami ezt a koncentrált fókuszt megkövetelhetné, kiterjesztheted a perspektívádat arra a szélesebb spektrumra, amiben már benne foglaltatik a táj és az őzike. És ha így teszel, ez azt eredményezi, hogy – miután tudatosan irányítottad a fókuszod az útra, majd utána terjesztetted ki azt a szélesebb spektrum irányába – ha meglátod ilyenkor az őzikét, nem rántod el a kormányt, mert a tudatos fókuszálás folytán tudatában vagy a látómeződ azon részének is, ahol az őzike felbukkanhat és emiatt nem ér váratlanul a látvány. Ha csak általánosan nézel öntudatlanul előre, ez azt eredményezi, hogy nincs tudatos fókuszod, tehát az agyad arra irányítja a figyelmed, ami ott éppen a legfeltűnőbb, ami a legszokatlanabb, legszínesebb vagy legmozgalmasabb.
Hisz, amint említettem, az életeteket is úgy figyelitek, mint a dekoncentrált, mindent és ezáltal semmit sem látó sofőr, és emiatt nagyon könnyen kibillenthetőek vagytok az egyensúlyi állapototokból. Ha az életedre egy „masszaként” tekintesz, nem téve különbséget történés és történés, körülmény és körülmény között, hajlamos vagy arra, hogy azt tartsd fontosnak, arra figyelj, ami a legharsányabban hívja fel magára a figyelmet, holott lehet, hogy ez a dolog a te tapasztalásod irányának szempontjából egy teljesen mellékes epizód.
Maradjunk az eredeti Micimackós példánknál! Ott van a kép, amin Micimackó ücsörög a fán, beszélget a rigókkal. A nap süt, az ég kék, a háttérben egy kis patak csörgedez, a felfele fordított kosár ott van a fa alatt, a réten sárga, rózsaszín és piros virágok nyílnak és a kép jobb alsó sarkában egy kis csiga is látszik. Na mármost a csiga, vagy a sárga virág e kép tekintetében jelentéktelen részlet; de ha te úgy tekintesz a képre, hogy egyben nézed azt, minden elemét egyforma élesen látod, megtörténhet az veled, hogy ha mondjuk rávetítődik egy másik dia képe a te képedre, amin csak egy cipő látszik, amely összetapossa szegény csigát; de erre a mozzanatra odakapod a fókuszodat és a következő képed már az összetört csiga gyászolásáról fog szólni ahelyett, hogy Micimackóról és a rigókról szólna tovább. Mi ilyenkor a teendő, hogy kivédjük az ilyen malőröket a teremtési folyamatunkból? Ugye a cipő megjelent és ezáltal kárt okozott a te képeden. De ez az alaptörténet szempontjából tekinthető lényegtelen részletnek, mert bár szomorú, hogy szegény kis csiga sorsa ily balul végződött, de szerencsére Micimackót és a rigókat nem érte kár és veszélyben sincsenek ebben az „Itt és Mostban”. Ha te tudatosan mindig a fő – általad legfontosabbnak tartott – témára fókuszálsz, akkor lehet, hogy észre sem veszed a kis csigával történt végzetes esetet, mert te végig Micimackó és a rigók beszélgetését hallgattad. Ezzel ugyan a kis csiga életét nem mented meg, de megmenekülsz attól a lehetőségtől, hogy a következő képen a rigók is és Micimackó is sírjon a csiga teteme fölött. Tehát ha szeretnéd, hogy az életed fő eseményei a kezed között maradjanak, ha szeretnéd, hogy a történeted fő irányát megtarthasd a magad módján, ehhez elengedhetetlen, hogy különbséget tudj tenni lényeges és lényegtelen közt, valamint elengedhetetlen az is, hogy megtanuld a fókuszodat tudatosan irányítani.
Vannak olyan esetek is, amikor a kiterjedt fókusz szolgál téged, ezek azok az esetek, amikor nem tudsz eligazodni az életed eseményei közt, mert annyira sűrű és zavaros képet teremtettél, hogy nincs már fő téma, vagy legalábbis nagyon nehéz megtalálni ebben a kaotikus képben. Ilyenkor van jó szolgálatodra azon képességed, hogy meg tudod változtatni a koncentrált fókuszodat egy kiterjedt nézőponttá és így az egész képet mintegy kellő távolságból szemlélve, rögtön meg fogod pillantani azt a főtémát, amit továbbvinni szeretnél. „Hogyan lehetséges ez? Hogyan tudnék egy ilyen bonyolult és zsúfolt képen megpillantani valamit, amit továbbvihetnék úgy, hogy az megelégedésemre szolgáljon?” – teszed fel most jogosan a kérdést. Hát úgy, hogy ha ebből a kellő távolságból nézel a képedre, ahogy mi tanítottuk, beállsz a kerítés mögé – tehát eltávolodsz a saját képedtől – egy külső szemlélő szemével ránézve rögtön megpillanthatod azt a tényezőt, ami kiemelkedik az egész képből mint fő motívum, mint a legharmonikusabb és legtetszetősebb rész. Ugyanis, ha a vizsgálat során nem kívánod értelmezni a látottakat, nem kívánod az előző képkockát figyelembe venni és nem aggódsz a következő képkocka miatt, egyfajta semleges álláspontból könnyen megtalálhatod a neked tetsző részt. Ez olyan, drágáim, mint amikor egy borzalmasan zsúfolt tároló helységben kéne rendet raknotok, és bármikor benéztek az ajtón, csak a rumlit látjátok, csak azt a szörnyűséges káoszt, ami ott van, az egyes tárgyak már el is vesztik a maguk sajátos jelentéstartalmát, csupán a káosz egyes szereplői lesznek. Ám ha egy barátod – aki még sosem járt nálad – bekukkant a kis tárolódba, azonnal meglátja azt a kis kék vázát, amin csodálatos kézzel festett minták vannak, mert őt nem zavarja káosz, mert nem aggódik a rendrakás miatt, s nem foglalkozik azzal sem, hogy alakult ki ez a végzetes „disznóól”.
Most két különböző módot mutattam be nektek a fókusz használatára, s ha ezt megértettétek, ezen a vonalon, fősodoron tovább tudunk menni abba az irányba, hogy megértsétek, hogy ezzel a fókuszváltogatással nem csak egy sokkal koncentráltabb tudatos teremtési folyamatot tudtok elindítani, hanem lehetőségetek adódik a dolgok mögé kukkantani, meglátni az egyes jelenségek mögött húzódó valódi jelentést, valamint szép lassan bepillantást nyerhettek e perspektívaváltás eredményeként egy eddig általatok láthatatlan, csodálatos és a tieteknél jóval valóságosabb világba is. Erről fog szólni a mi hetedik beszélgetésünk.
Kapcsolódó bejegyzések: Adamus1 - Miért vagytok itt?; Adamus 2 - A valóság; Adamus 3 - Társteremtés; Adamus 4- A társteremtés módozatairól és titkairól;Adamus 5 -Kreatív és harmonikus valóságteremtés; Kryon - A társteremtés imája; Az elfogadás imája; Plejádok a gondolati teremtésről; 3 mágikus lépés; A csoda - multidimenzionalitás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése