A társteremtés

Beszéltünk az előző beszélgetésben arról, hogy te egy diavetítő vagy, amivel a magad által rajzolt diát vetíted a falra. És szó esett arról is, hogy sokszor mások diavetítőjéből vetített kép keresztezi a te képedet, egy árnyaltabb, mozgalmasabb képet létrehozva ezzel. Hogyan is lehetséges ez? Hogy lehet azt a képet a magam képére formálni, hiszen a másik által vetített kép behoz az én képembe számos olyan elemet, amivel lehet, hogy én úgy érzem: nem tudok mit kezdeni? Először is ehhez tisztáznunk kell egy-két fogalmat. Mit jelent az, hogy a másik diavetítő? Van-e jogosultságunk másik diavetítőről beszélni, amikor az előző beszélgetésünk során azt mondtam, hogy minden a falra vetített képet te rajzolsz meg? Akkor hogy jön ide egy másik diavetítő és az általa vetített kép, hiszen az kívül esik az én rendszeremen?

Úgy, barátaim, hogy ti itt a földön egy olyan fal előtt ültök a magatok diavetítőjével, amit az összes diavetítő-tulajdonos egyformán és nagyjából ugyanolyan módon szemlél, érzékel. Tehát annyiban igaz az állítás, hogy minden, a teáltalad falra vetített kép csak a tiéd és abba senki sem szólhat bele, a fal viszont közös, egy fal van, és arra vetíti mindenki a maga diáját. Ez azt eredményezi, miután a fal nagysága véges és sok a vetítőgép, hogy bizony ezek a szubjektív képek itt-ott összeérnek. Ezáltal az összeérés által a te képedet is módosíthatják és te is módosítod az ő képüket ezen a közös metszeten belül. Hogyan lehet mégis akkor megvalósítani azt a fajta kreativitást, azt a fajta szabad teremtést, amiről az imént beszéltem? Ehhez szintén tudni kell egy nagyon fontos dolgot. Minden diavetítő tartalmaz belül egy mágnest. Ez egy speciális mágnes, aminek szabályozható a mágnesessége és a pólusának az iránya. Na mármost, ahogy te beszabályozod magadnak ennek a mágnesnek az erősségét és beállítod a pólusainak az irányát, a többi mágnest tartalmazó diavetítő egy sajátos mozgás alapján egymáshoz igazodik, és csak olyan vetítő kerülhet a tied mellé, ami a mágneses tér nagysága és a pólusok egymást vonzó jellege folytán illeszkedik a te gépedhez. Ezáltal egy olyan furcsa energetikai állapot jön létre, hogy melléd mindenképpen csak olyan gép rendeződik, amelynek a képe valamilyen módon passzol a teáltalad vetített képbe.

Tehát az eredeti példánál maradva: Micimackód éppen feláll a kosár tetejére, és beszélgetésbe elegyedik a rigókkal. Amikor ezt a folytatást kitalálod a történeted számára, az automatikusan állít egyet a gépben lévő mágneseden; ami ezáltal olyan jellemzőkkel fog bírni, aminek révén egy olyan vetítőt vonz magához, amelynek a most soron következő képén éppen egy rigófióka nyújtogatja a csőrét és így a te képedre vetítve az ő képét, a közös metszet nem okoz zavart, hanem éppen kiegészíti, árnyalja a te képedet, pontosan úgy, ahogyan azt te megálmodtad. És ez fordítva is így van, az ő képébe pontosan illeszkedik a teáltalad megrajzolt kép.

Most erre bizonyára sokatok felszisszen, mondván: „Adamus, hát hogyan mondhatsz ilyet? Még hogy harmonikusan illeszkedik a képbe? Itt van az anyósom, aki csak borsot tör az orrom alá és én semmilyen módon nem képzeltem őt bele az én képembe!” Erre én azt felelem, hogy de bizony, barátom, akárhogyan is kapálózol ez ellen a tény ellen, te teremtetted a képedre azt a lehetőséget, azt a részletet, ami oly módon állította át a géped mágnesét, hogy pont az anyósod gépe keresztezi azt azon a ponton. Hogyan is történik mindez? Úgy, hogy amikor az Itt és Most látott képből elkezdetitek megrajzolni a következő képkockát, az mindig egyfajta érzelmi hatással történik. Ha a történeted itt és most egy háborús képet ábrázol, ahol sebesültek és halottak fekszenek a képen, te óhatatlanul e képet nézve szomorú és borongós hangulatba kerülsz, esetleg elönt a félelem, az aggódás. Na, ez az a dolog, ez az érzelmi irányultság, ami a te mágnesedet állítja folyamatosan. S ez a szomorú, borongós hangulat, a zavar, a félelem, a kétségbeesés oly módon állítja be a te mágnesedet, hogy egy hasonló képet vetítő diagépet vonzol magadhoz, mert az elmondható, hogy azok az érzelmek, amik kísérik azt, amikor te nézed a képedet, egy sajátos energetikai jellemzővel bírnak, amit itt a mágnes szimbolizál. És egy adott rezgésű, energetikájú érzelem nagyjából meghatározza, hogy mi lehet azon a képen, mert a virágos rét mindenkiből egyfajta, míg a háborús kép egy másfajta érzelmet hív elő. S abban a pillanatban, ahogy megjelenik a géped mellett az anyósod gépe, ez óhatatlanul felerősíti ezt a hatást, egyrészt a mágnesek erejének összeadódása révén, másrészről a két kép közös metszetének hatványozott hatása révén.

„Na jó, jó, drága Adamus, de akkor mi a teendő? Hiszen még a saját képnél is azt mondtad, hogy több kocka szükségeltetik ahhoz, hogy egy háborús képet virágos rétté alakítsunk! Most ha még rájön az anyósom borzalmas a képe a maga borzasztó részleteivel, uram ég, hány kocka kell ennek a megváltoztatásához?” Megnyugtatlak, drága aggódó barátom, nem kell több, semennyivel nem kell több pár kockánál. Miért mondom ezt? Mert ilyenkor ugye mi a legfőbb teendő? Minél hamarabb oly módon változtatni a magad képén, hogy a következő kocka megtekintése kellemesebb érzéseket keltve átállítsa a mágnest a gépedben oly módon, hogy már ne passzoljon az anyósod mágneses frekvenciájához. S ennek egész egyszerűen egyetlen és pofonegyszerű módja van, drágám, hogy csak és kizárólag a magad által alkotott képedre helyezed a fókuszodat; azt a közös metszetet, amibe az anyósod képe is belevetítődik, egész egyszerűen figyelmen kívül hagyod. Nem nézel rá bosszankodva, nem ott próbálod megváltoztatni a képed történetét, mert az bizony sok kockát venne igénybe. Keresel a képeden egy olyan területet, ahol nincs rajta az anyósod képe (ilyen mindig van, mindenkinek van legalább egy centiméter olyan rész a képén, amire senki más képe nem vetül rá) és ott keresel egy kreatív módon megváltoztatandó motívumot. Majd miután ezt átrajzoltad, a következő képen sincs más dolgod, mint ezt a kis részletet figyelni, mert ez már átbillent egy kellemesebb érzésbe, hiszen ezt már a magad módján rajzoltad meg, s ezáltal bizonyára tetszetősebb, mint a kép többi, anyósoddal terhelt területe. És így szép lassan – erre az egy pontra fókuszálva – elkezd átállítódni az a mágnes, ami hatással lesz az anyósod gépének mágnesére. Vagy úgy, hogy eltaszítja magától, vagy úgy, hogy a te szép képed hatására az anyósod is alkalmazkodik a te képed szép részletéhez, és harmonikusan belesimul abba.

Tehát összefoglalásként elmondható:

Mindenkinek saját és kizárólagos gépe van, amibe senkinek semmilyen beleszólása nincs a tulajdonosán kívül. Sok gép van, amik egymás mellé, egymás köré sorakozva vetítik a képeiket, és ezek a képek bizonyos ponton érintkeznek. Mindenki egy ugyanazon falra vetíti a képét, nincs több fal. Mindenki gépében van egy mágnes, aminek az állítása az érzelmek által történik. Minden mágnes a hasonló frekvenciájú mágnessel rendelkező gépet vonzza maga mellé. Mindig állíthatsz a mágneseden a képed apró részletének az állításával, mindig! Minden képen mindig van egy olyan pont, amibe senki más képe nem vetül. Ha megtalálod ezt a pontot, és ezen tudod alkalmazni az előző beszélgetésben tanultakat, finoman képes leszel úgy hangolni a mágnesedet, hogy a te tetszetős képedre csakis hasonlóan tetszetős képek vetítődjenek az általad meghatározott időben és módon. S hogy ez a két tényező miként tud érvényesülni, erről fog szólni a következő beszélgetés, drágáim.

Adamus Saint Germain

www.adamus-saint-germain.hu/com

Kapcsolódó bejegyezések: A spirituális valóság - film; Valóságteremtés; A játék lényege; A társteremtés imája; A világ egyéniségünk tükre ; A gondolataitok teremtik a vakóságot; A valóság természete; A gondolat az első; Mit jelent a mesteri tudás; Hogy tekints megértéssel gondolataidra? ; A tudatos teremtés 10 alapelve;Gondolatok és érzelmek