A felébredés azt jelenti, hogy megtanulunk figyelni. Azt jelenti, hogy jelen vagyunk érzelmeinkben, és a tudatunk éber. Hogy nem veszünk el gondolatainkban - nem kalandozunk el, nincsenek rögeszméink -, nem veszünk el szívünk ösvényein - nem válunk túlérzékennyé, sem fásulttá. Azt jelenti, hogy összeszedettek, kiegyensúlyozottak vagyunk, gyökereink vannak, de mindamellett rugalmasak is, akár a fa, mely hajladozik a szélben.
Az életünk jobb és rosszabb időszakain higgadtan és méltósággal haladunk át. Ünnepelve az új leveleket és az életerő dalát, majd a színek robbanását, a gyümölcsérést és az elmúlást, az épet és a töröttet, a szél lökdösődő játékát. Az életben mindennek megvannak az évszakai. Ez alól a szív és a tudat sem kivétel. Nem állíthatjuk meg az évszakok váltakozását.
Itt az idő mindannyiunk számára, hogy végre elkezdjük élvezni az életet. Hogy meglássuk azt a lenyűgöző szépséget, mely körülvesz minket. Hogy felépítsük önmagunkban és másokban a hitet, mely beérleli gyümölcseinket. És képessé tesz arra is, hogy teljesen lemondjunk róla, bízva nem csupán abban, amit kaptunk, de abban is, amit adtunk. Ha elengedjük, minden megy magától, bár tudjuk, hogy nem tökéletes, mégis a legtöbb, amit tehetünk. És tudjuk azt is, hogy ez pontosan elegendő. Mindig is elegendő lesz.
Isten nem kívánja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk. Nem kívánja, hogy tévedhetetlenek legyünk. Csupán azt kéri, hogy tanuljunk meg elfogadni a szeretetet, mely számunkra adatott, és találjuk meg a módját, hogyan juttathatunk belőle másoknak. Azt szeretné, hogy fogadjuk el, s akkor talán lesz mit adnunk, s azt szeretné, hogy adjunk, s akkor talán képesek leszünk újra kapni, ezúttal sokkal őszintébben. Azt kívánja, hogy teljes kört írjunk le. Hogy folyton edzésben tartsuk szívünk izmait.
Egyes dolgok sok időt igényelnek. Megtanulni adni és kapni, elhúzódhat egy darabig. De megtörténhet azonnal is. Nem számít, mennyi időt vesz igénybe, az áttörés pillanata mindig ugyanoly. Ahol hiányzott a bizalom, ott megjelenik. Az ág végén rázkódó levél számára megkezdődik az elszakadás folyamata. Az önmagunk és mások iránti bizalom tánca.
Nincs abban semmi rossz, ha időre van szükségünk ehhez. Nincs semmi baj a készülődéssel sem. De ha minden időnket készülődéssel töltjük, nem tanulunk meg hinni. Nem jövünk rá, hogy kockáztathatunk sikerrel, hogy cselekedhetünk jóhiszeműen anélkül, hogy ismernénk tettünk végkifejletét.
Az adás és kapás minden őszinte megnyilvánulásában ott rejlik a bizalom. A kockázat. Az érzés, hogy valaki még nem készült fel, és talán soha nem is fog. De ez az érzés ne riasszon vissza. Félhetünk és elbizonytalanodhatunk, mielőtt mozdulnánk, hogy adjunk vagy elfogadjunk. De végül kénytelenek vagyunk megtenni. Bíznunk kell, még akkor is, ha félünk, akkor is, ha úgy érezzük, el fogunk bukni. Meg kell tennünk, mert ez az, amit mindegyikünknek meg kell tenni egyszer.
Ahogyan fák sem kerülhetik el, hogy leveleket növesszenek, majd elengedjék azokat, nekünk is magunkhoz kell szorítanunk, amit adni tudunk, majd fel kell ajánlanunk a világnak feltétel nélkül. Ez a feladatunk. Ilyen egyszerű.
Meg is kell tartanunk ilyen egyszerűnek.
Hagyjuk, hogy annyi ideig tartson, ameddig csak kell. Készülődjünk annyit, amennyire szükségünk van, de azt se felejtsük el, hogy a felajánlás ás elfogadás pillanat most van itt. Ha most nem tesszük meg, ebben a pillanatban, talán soha nem is fogjuk.
Néha a legnagyobb emberek egyedül érkeznek. Az isteni hírnökök. Azt mondják: "Minden rendben. Meg tudom csinálni." Segítenek túljutni félelmeinken. És bármilyen eredmény születik is, azt mondják: "Nagyszerű. Pontosan erre volt szükség. Most már menni fog a dolog."
Ha van egy ilyen angyal az életünkben, akkor igazán hálásak lehetünk. De néha csak várjuk a hírnököt, aki sosem jön el. Azt akarjuk, hogy valaki mondja azt, minden rendben van, hogy amit adni tudunk, az éppen úgy jó, ahogy van. De csendes és kényelmetlen várakozás alatt megtanuljuk ezt az igazságot önmagunknak elmondani. És ha ez megtörténik, még sokkal több lesz, amit adni tudunk.
Ha van "őrzőangyalunk", szerencsések vagyunk. De ha nincs, kétszer olyan áldottal vagyunk. Amit nem kapunk meg, azzá magunknak kell válnunk. Jobb megszerezni saját szárnyainkat, mint valaki máséhoz tartozni.
Magányos utat jelent, míg megtanuljuk, hogyan adjuk meg önmagunknak azt a szeretet, amit másoktól remélünk. De ha egyszer felismertük, hogyan kell csinálni, azt a szeretetet soha nem vehetik el tőlünk. Az olyan ajándék, mely szüntelen körforgásban van.
Ez Isten legnagyobb ajándéka. Nem tartunk rá igényt?
Azt gondoltuk, majd az iskolában megtanítják, kit szeressünk és mikor. De a kurzusnak, ahová beiratkoztunk, más volt a tananyaga. Az angyaliskolába jártunk. Mesterfokozatra. Oda, ahol megkaptuk az egyetlen ajándékot, amit nem vehetnek el tőlünk. Az örök élet és örök szeretet ajándékát.
Amint megtanultuk szeretni önmagunkat minden fékezhetetlenségünkkel és bonyolultságunkkal, minden ellentmondásunkkal, bizonytalanságunkkal, önáltatásunkkal együtt, amint megtanultunk szeretni tudatunk sötét oldalát, rejtett holdarcát - a haragot, a szomorúságot, az önkritikát ás az erőtlenség érzését -, levizsgáztunk a tananyag legnehezebb részéből. A lecke maradéka itt már könnyű lesz. Gyakorolnunk kell, amit elsajátítottunk. Átadni az ajándékunkat másoknak. Szeretni őket akkor is, ha ellenségesek velünk. Megmondani nekik, hogy "meg tudod csinálni", ha félelemtől és önbizalomhiánytól reszketnek. Emlékeztetni őket, hogy minden, ami történik, elfogadható. Minden működik.
Másképpen szólva, elkezdtük angyal-inaséveinket. Már itt, a Földön, ebben a testben. Nem olyan, mint egy utazás? Mostantól, ha az emberek isten beavatkozásáért esedeznek. MI bukkanunk fel az életükben. Mi. A gyakorló angyalok.
Ne felejtsük el: mi vagyunk a fény a világban!
És most már tudjuk magunkról.
Ünnepeljünk!
Megszereztük szárnyainkat!
Forrás: Paul Ferrini: A tökéletesség pillanata
Isten nem kívánja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk. Nem kívánja, hogy tévedhetetlenek legyünk. Csupán azt kéri, hogy tanuljunk meg elfogadni a szeretetet, mely számunkra adatott, és találjuk meg a módját, hogyan juttathatunk belőle másoknak. Azt szeretné, hogy fogadjuk el, s akkor talán lesz mit adnunk, s azt szeretné, hogy adjunk, s akkor talán képesek leszünk újra kapni, ezúttal sokkal őszintébben. Azt kívánja, hogy teljes kört írjunk le. Hogy folyton edzésben tartsuk szívünk izmait.
Egyes dolgok sok időt igényelnek. Megtanulni adni és kapni, elhúzódhat egy darabig. De megtörténhet azonnal is. Nem számít, mennyi időt vesz igénybe, az áttörés pillanata mindig ugyanoly. Ahol hiányzott a bizalom, ott megjelenik. Az ág végén rázkódó levél számára megkezdődik az elszakadás folyamata. Az önmagunk és mások iránti bizalom tánca.
Nincs abban semmi rossz, ha időre van szükségünk ehhez. Nincs semmi baj a készülődéssel sem. De ha minden időnket készülődéssel töltjük, nem tanulunk meg hinni. Nem jövünk rá, hogy kockáztathatunk sikerrel, hogy cselekedhetünk jóhiszeműen anélkül, hogy ismernénk tettünk végkifejletét.
Az adás és kapás minden őszinte megnyilvánulásában ott rejlik a bizalom. A kockázat. Az érzés, hogy valaki még nem készült fel, és talán soha nem is fog. De ez az érzés ne riasszon vissza. Félhetünk és elbizonytalanodhatunk, mielőtt mozdulnánk, hogy adjunk vagy elfogadjunk. De végül kénytelenek vagyunk megtenni. Bíznunk kell, még akkor is, ha félünk, akkor is, ha úgy érezzük, el fogunk bukni. Meg kell tennünk, mert ez az, amit mindegyikünknek meg kell tenni egyszer.
Ahogyan fák sem kerülhetik el, hogy leveleket növesszenek, majd elengedjék azokat, nekünk is magunkhoz kell szorítanunk, amit adni tudunk, majd fel kell ajánlanunk a világnak feltétel nélkül. Ez a feladatunk. Ilyen egyszerű.
Meg is kell tartanunk ilyen egyszerűnek.
Hagyjuk, hogy annyi ideig tartson, ameddig csak kell. Készülődjünk annyit, amennyire szükségünk van, de azt se felejtsük el, hogy a felajánlás ás elfogadás pillanat most van itt. Ha most nem tesszük meg, ebben a pillanatban, talán soha nem is fogjuk.
Néha a legnagyobb emberek egyedül érkeznek. Az isteni hírnökök. Azt mondják: "Minden rendben. Meg tudom csinálni." Segítenek túljutni félelmeinken. És bármilyen eredmény születik is, azt mondják: "Nagyszerű. Pontosan erre volt szükség. Most már menni fog a dolog."
Ha van egy ilyen angyal az életünkben, akkor igazán hálásak lehetünk. De néha csak várjuk a hírnököt, aki sosem jön el. Azt akarjuk, hogy valaki mondja azt, minden rendben van, hogy amit adni tudunk, az éppen úgy jó, ahogy van. De csendes és kényelmetlen várakozás alatt megtanuljuk ezt az igazságot önmagunknak elmondani. És ha ez megtörténik, még sokkal több lesz, amit adni tudunk.
Ha van "őrzőangyalunk", szerencsések vagyunk. De ha nincs, kétszer olyan áldottal vagyunk. Amit nem kapunk meg, azzá magunknak kell válnunk. Jobb megszerezni saját szárnyainkat, mint valaki máséhoz tartozni.
Magányos utat jelent, míg megtanuljuk, hogyan adjuk meg önmagunknak azt a szeretet, amit másoktól remélünk. De ha egyszer felismertük, hogyan kell csinálni, azt a szeretetet soha nem vehetik el tőlünk. Az olyan ajándék, mely szüntelen körforgásban van.
Ez Isten legnagyobb ajándéka. Nem tartunk rá igényt?
Azt gondoltuk, majd az iskolában megtanítják, kit szeressünk és mikor. De a kurzusnak, ahová beiratkoztunk, más volt a tananyaga. Az angyaliskolába jártunk. Mesterfokozatra. Oda, ahol megkaptuk az egyetlen ajándékot, amit nem vehetnek el tőlünk. Az örök élet és örök szeretet ajándékát.
Amint megtanultuk szeretni önmagunkat minden fékezhetetlenségünkkel és bonyolultságunkkal, minden ellentmondásunkkal, bizonytalanságunkkal, önáltatásunkkal együtt, amint megtanultunk szeretni tudatunk sötét oldalát, rejtett holdarcát - a haragot, a szomorúságot, az önkritikát ás az erőtlenség érzését -, levizsgáztunk a tananyag legnehezebb részéből. A lecke maradéka itt már könnyű lesz. Gyakorolnunk kell, amit elsajátítottunk. Átadni az ajándékunkat másoknak. Szeretni őket akkor is, ha ellenségesek velünk. Megmondani nekik, hogy "meg tudod csinálni", ha félelemtől és önbizalomhiánytól reszketnek. Emlékeztetni őket, hogy minden, ami történik, elfogadható. Minden működik.
Másképpen szólva, elkezdtük angyal-inaséveinket. Már itt, a Földön, ebben a testben. Nem olyan, mint egy utazás? Mostantól, ha az emberek isten beavatkozásáért esedeznek. MI bukkanunk fel az életükben. Mi. A gyakorló angyalok.
Ne felejtsük el: mi vagyunk a fény a világban!
És most már tudjuk magunkról.
Ünnepeljünk!
Megszereztük szárnyainkat!
Forrás: Paul Ferrini: A tökéletesség pillanata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése