A szellem a tudat lényege; az univerzumból táplálkozó energia, amely mindennek alkotója. Ennek a szellemiségnek, felsőbbrendű isteni lényegnek mindannyian részesei vagyunk. Így tehát a szellem, a lélek magasabb rendű lény, maga az örökkévalóság, amely bennünk lakozik. A forma a fizikai világban jelenik meg. Mint emberi lények, az én formám a fizikai testem, az agyam, gondolkozásom, személyiségem. A formához tartozik a világról alkotott képem, felfogásom, az azonosságtudatom.
Mint szellemi lények alkottuk meg fizikai világunkat, hogy legyen hely számunkra, ahol tanulhatunk. A világ olyan, mint egy tanterem, vagy ha úgy tetszik, játszótér, de úgy is felfoghatjuk, mint alkotóműhelyt. Hiszek abban, hogy az a célja létezésünknek, hogy az alkotás mestereivé váljunk, hogy megtanuljuk, miként kell közvetíteni a lélek megtestesülésre váró alkotóenergiáját.
Amikor lelkünk fizikai formát ölt, megalkotja a maga testét. Választunk egy életformát és olyan testet alkotunk, amely érzésünk szerint a legjobban szolgálja céljainkat és a legmegfelelőbb ahhoz,hogy tanulhassunk. Végeredményben az a célunk, hogy az általunk alkotott test és személyiség a lehető legteljesebben ki tudja fejezni lelkünk isteni lényegét. Olyan formára van szükségünk, amely végre tudja hajtani lelkünk utasításait.
A fizikai valóság fejlődése lemaradt lelki tudatunk alkotóképességeitől. Miután testünkbe "beleszülettünk", elfelejtettük, hogy valójában kik is vagyunk és miért érkeztünk ide. A fizikai túlélés reményét dédelgetjük magunkban és eltévedünk a forma világában. Megfeledkezünk lelkünkről és valójában csak saját testi valóságunkba hiszünk. Elveszítjük a kapcsolatunkat valódi erőnkkel, elhagyottnak és tehetetlennek érezzük magunkat. Az élet iszonyú küzdelemmé válik, amelynek szüntelenül keressük értelmét, és elégedettséget remélünk tőle.
Földi létünk ideje alatt több emberöltőt is leélhetünk. Biztos vagyok benne, hogy legtöbbünk sok időt szánt életében arra, hogy a külső világot szemlélje, a forma világában találja meg a beteljesülést. Végül meg kell értenünk, hogy ez a törekvésünk nem valósítható meg: nem találjuk meg cselekedeteink valódi okát, és nem jutunk el a teljes boldogságig sem. Belefáradunk a hiábavaló küzdelembe. Reménytelenül boldogtalanok leszünk, feladjuk, elmegy a kedvünk az egésztől. Szörnyű, amikor az ember úgy érzi, hogy a szakadék szélén áll. A test és tudat felismeri a létezés reménytelen voltát és nem harcol tovább. Az ember ilyenkor gondol folyton a halálra, súlyosan megbetegedhet, válságos állapotba kerülhet. Tudjuk pirkadat előtt a legsötétebb az éjszaka. Amikor végleg feladjuk a beteljesülésért vívott küzdelmet, nincs más hátra, mint befelé fordulni. Ez az a pillanat, amikor rábízzuk magunkat a születő fényre. Már arra gondolunk, hogy a szakadékba zuhanunk és helyette egy új, fénnyel teli világba érkezünk. Újra felfedezzük szellemünk világát. Ez olyan, mint az újjászületés. Járatlanok vagyunk ebben az új világban és elképzelésünk sincs arról, hogyan éljünk benne, mivel nem felel meg a régi életmódunknak. Bizonytalanok vagyunk, de a remény újjáéled bennünk, az új látomás erővel hat át bennünket. Ettől a perctől fogva számíthatjuk megvilágosodásunk kezdetét.
Forrás: Shakti Gawain - Élj a fényben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése