A szépség útja

A szépség útja egyszerű és elegáns. Minden a megfelelő időben és helyen történik. A folyó kiáradhat medréből, vagy összeszűkülhet vékony kis patakká. Az apály és dagály időszakai elkerülhetetlenek. De előbb vagy utóbb a folyó eléri a tengert. A végkifejlet kétségtelen. Nem számít, milyen messzire kerültünk valódi önmagunktól, vissza fogunk térni hozzá. A végzetünk, hogy azzá váljunk, aki mindig is voltunk. A legnagyobb öröm és béke pillanatait akkor éljük meg, mikor olyannak fogadjuk el önmagunkat és másokat, amilyenek valójában. Ezzel az elfogadással mutatjuk ki a folyóba vetett bizalmunkat. Ha bízunk a folyóban, odavisz, ahová el kell jutnunk. A folyó jobban tudja nálunk, mire van szükségünk. Mi túl rövidlátók és túl makacsak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, mi a legjobb nekünk. Pedig úgy gondoljuk, teljesen tisztában vagyunk vele. Megvannak az elképzelések a fejünkben, hogyan kellene kinézniük a dolgoknak. Mi állítunk akadályokat saját boldogságunk útjába. Mindahányszor így teszünk, a folyó váratlan kitérőket tesz velünk. És hiába az esetleges sírás-rívás, nem tehetünk ellene semmit. Ha nem adjuk meg magunkat a folyónak most, megtesszük majd később. Mert megadjuk magunkat, ez elkerülhetetlen. Ha ellenkezni próbálunk, és árral szemben úszunk, a víz nagyobbnak és erősebbnek látszik nálunk. Ha küzdünk ellene, feleslegesen kimerítjük és megsebezzük magunkat. Ha beleugrunk, elfogadjuk az életünket olyannak, amilyen és hagyjuk, hogy vigyen az ár, megtesszük a következő lépést életünk útján. Valójában ez nem is lépés. Inkább hozzájárulás. Rajtunk keresztül és velünk történik. Nem irányíthatjuk. A megadás nem történhet elfogadás nélkül. Nem mehet végbe bizalom nélkül sem. Felejtsünk el minden előfeltételt. Ezek nem a megadásról szólnak. A megadás itt történik a jelenben, nem a jövőben. Akkor következik be, ha elfogadjuk az életünket olyannak, amilyen, és rábízzuk magunkat, vezessen, ahová akar. A megadás elvezet a határtalan boldogsághoz. A tökéletességhez. Elvezet a legelemibb jó felismeréséhez életünk minden egyes aspektusában, még azokban is, ahol néha kellemetlenségeink adódnak. Ha nem érezzük a tökéletes boldogságot, nem fogadjuk el az életünket úgy, ahogy van. Nem bízunk a folyóban. Az ellenállás megrögzött hibakeresését és boldogtalanságot eredményez. Ha azon kísérletezünk, hogy megváltoztassuk önmagunkat vagy partnerünket, azzal csak tovább erősítjük a meggyőződést, hogy valamelyikünkkel baj van. Ha valamilyen hiányt érzünk életünkben, s javítani próbálunk rajta, azzal fokozzuk a hiány érzetét. Ennek semmi köze a valósághoz, mert valójában nem hiányzik semmi. Az igazság az, hogy nincs mit megjavítani, mert semmi sem rossz. A látásmód és az abból következő meggyőződés, hogy valami nem működik megfelelően szüli a hiányt, az áldozati szerepet és a tehetetlenség érzetét. Ezek az érzések csupán annyiban valóságosak, hogy tudatunk állapotát tükrözik. Viszont ez a tudatállapot átmeneti és nem létező. Ha felhagyunk a hibák keresésével, ezek az érzések eltűnnek. A kérdés: "Mi marad, ha a hiányérzet megszűnik? " Az öröktől létező jó és a minden dolgok természetes bősége. Megmarad a folyó, mely egyszerűen és elegánsan hömpölyög a tenger felé. A bonyolult felszín alatt, a folyamatosan az irányításért és figyelemért versengő személyiség mögött ott rejtezik egy egyszerű ritmus, mely mindegyikünk számára lehetővé teszi, hogy individuumokká váljunk. A folyó mindannyiunkat visz előre. Segít abban, hogy tiszteljük önmagunkat, és azzá váljunk, akik valójában vagyunk. Ahogy egyre biztosabbá válunk létünkben és önkifejezésünkben, automatikusan haladunk egy teljesebb egész felé. Két patak nagy folyóvá egyesül, vagy csillogó tóvá szélesedik. Nincsenek többé egyedül, egyetlen létezővé, egyetlen tudattá válnak. Új céljuk van, új hitük, melyet csupán egyesülve tudnak naggyá tenni. Végül megvalósul az igazi szeretet. 
Végül minden folyó és tó az óceánba ömlik, ebben úszik a földgolyó, ebben nyugszik a léte. A szeretet minden megnyilvánulási formája egyesül Istenben, a feltétel nélküli szeretetben, valamint önmagunk kilétének és milétének lényegében. Egy belső áramlat hajt mindannyiunkat, hogy megszülessünk, felnőjünk, önálló egyéniségekké váljunk, majd beleolvadjunk egy nagyobb egészbe. Ez az isteni tánc, amelynek  mind részesei vagyunk. Szépsége abban rejlik, hogy az egész magától történik. Semmit sem kell tennünk, hogy végbemenjen. Sőt, minél jobban próbáljuk irányítani a folyamatot, annál nehézkesebbé válik. 
Minden spirituális feleszmélés arról szól, hogy megadjuk magunkat annak, ami körülöttünk van. A szépségre ébredünk rá, mely mindig is jelen volt. Saját belső szépségünkre. A szeretet végtelen szépségére. Az élet alapvető tökéletessége tárul fel előttünk. 




Forrás: Paul Ferrini: A tökéletesség pillanata