1939-ben újságkihordóként dolgoztam Wisconsin államban, s naponta 28 kilométer kellett megtennem. Egy sötét, téli estén, amikor még kilométerekre jártam az otthonunktól, mínusz harminc fokos hideg és hóvihar tört rám. Kerékpárom elcsúszott a jégen, az újságok kiestek a kosárból és a vad szél szétfújta őket a jeges hóval borított mezőn. A kimerültségtől és a frusztrációtól sírva fakadtam. A ruhám már merevre fagyott. El akartam bújni a szél elől, ezért áttörtem egy magas hókupac jeges kérgét, és kis üreget kapartam magamnak, ahová bemászhattam. Hamarosan abbahagytam a vacogást, kellemes meleget éreztem, majd leírhatatlan békesség árasztott el. Úgy éreztem, fény itat át, és végtelen szeretet jelenlétében vagyok, amelynek nincs sem kezdete, sem vége, s amely nem különbözik önnönlényegemtől. Megfeledkeztem fizikai testemről és környezetemről, s tudatom egybeolvadt ezzel a mindenütt jelenlévő, megvilágosodott állapottal. Egyfajta végtelen JELENLÉT volt minden, ami csak volt vagy lehetett, időtlenül és leírhatatlanul. Évszázadoknak tűnő idő után ara eszméltem, hogy valaki rázogatja a térdem, és ekkor megláttam apám aggódó arcát. Nem éreztem ugyan kedved ahhoz, hogy visszatérjek a testembe és mindabba, ami ezzel jár, de nagyon szerettem apámat, ezért a szenvedését látva mégis így döntöttem.
E szubjektív élményem senkinek sem mondtam el, nem létezett ugyanis olyan kontextus, amely révén megérthették volna. Soha nem hallottam spirituális élményekről, leszámítva a szentek életét. A tapasztaltak után azonban a világ elfogadott valósága kezdett átmenetinek tűnni, a hagyományos vallásos tanítások értelmüket vesztették, s paradox módon szabadon gondolkodó lettem. Azon isteni fényhez képest, amely érzésem szerint minden létezést beragyogott, a hagyományos vallás Istene igencsak fakónak tűnt. Elveszítettem a vallásos hitemet, de rátaláltam a spiritualitásra.
A második világháborúban aknaszedőként kellett szolgálnom, s így gyakran adódott közeli találkozásom a halállal, de nem féltem tőle. Olyan volt, mintha a halál elveszítette volna hitelességét. A háború után az elme összetettségét lenyűgözve, a pszichiátria tanulmányázásának vágyától hajtva kijártam az orvosi egyetemet. A pszichoanalízis jól ment, a karrierem szépen ívelt felfelé, sikeressé váltam. Ám egyre súlyosbodó, végzetes betegség kerített hatalmába, amely ellen egyetlen ismert módszer sem használt. Harmincnyolc évesen haldokoltam, és ezzel tisztában is voltam. A testem nem érdekelt, szellemem miatt viszont borzasztóan szenvedtem és el voltam keseredve. A végső pillanat közeledtével villant át az elmémen egy gondolat. "Mi van, ha van Isten? és fohászkodni kezdtem: "Ha van, akkor arra kérem, hogy most segítsen rajtam!" Megadtam magam Istenek, bármilyen is legyen, majd eszméletemet vesztettem. Amikor felébredtem, olyan óriási átalakulás ment végbe bennem, hogy alig tudtam magamhoz térni az ámulattól és az áhítattól.
A személy, aki valaha voltam, megszűnt létezni. Nem volt személyes énem vagy egóm, csak egy olyan korlátlan erejű, végtelen jelenlét, amelyen kívül más nem is létezett. Ez a jelenlét vette át egykor "énem" helyét, s testemet és cselekedeteimet kizárólag e jelenlét végtelen akarata irányította. A világot a VÉGTELEN EGYSÉG tisztasága ragyogta be, ami úgy fejeződött ki, hogy minden a maga végtelen szépségében és tökéletességében tárult fel előttem. Ez a nyugalom kilenc hónapig tartott. Nem volt saját akaratom; a fizikai lényem magától, a JELENLÉT végtelenül nagy erejű, mégis rendkívül szelíd akaratának irányítása alatt tette a dolgát. Ebben az állapotban nem éreztem szükségét, hogy bármiről is gondolkozzam. Minden igazság magától értetődőnek bizonyult; szükségtelen, sőt igazából lehetetlen volt bármiféle fogalomalkotás. Ugyanakkor idegrendszeremet rendkívül túlterheltnek éreztem: mintha sokkal több energia áramlott volna benne, mint amennyi szállítására az áramköreit tervezték. Képtelen voltam hatékonyan működni a világban. A félelemmel és a szorongással együtt minden egyéb közönséges motiváció is eltűnt. Nem akadt semmi, amire törekedhettem volna, hiszen minden tökéletes volt. A barátaim arra biztattak, hogy legyek gyakorlatias és folytassam a praxisom. Ehhez nem éreztem késztetést, ugyanakkor felfedeztem, hogy képes vagyok érzékelni a személyiségek mögött rejlő valóságot; láttam, hogy az érzelmi betegségek alapját az emberek azon hite alkotja, hogy azonosak a személyiségükkel. Praxisom idővel hatalmassá nőt.
Általános állapotom eközben javult, ám egy újabb jelenség vette kezdetét: állandó kellemes energiaáramlást érzékeltem, ami a gerincemen át az agyamba folyt. Életemben minden szinkronicitásban történt, tökéletes összhangban alakult, s a csodálatos ámulat mindennapossá vált. A világ talán csodának nevezte volna ezt a jelenséget, amelyeknek forrása a jelenlét volt, nem pedig személyes énem. A személyes énemből csupán a jelenségek szemtanújává váltam. A világon minden és mindenki fénylővé és kimondhatatlanul széppé vált. Minden élő sugárzóvá lett, és ezt a sugárzást nyugalomban és ragyogásban manifesztálta. Nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiséget végső soron a belső szeretet motiválja, ám ennek már nincsen tudatában. A legtöbben úgy élnek, mintha aludnának. Nem ébrednek rá valódi kilétük tudatára. Körülöttem is mindenki úgy festett, mintha aludna. Ugyanakkor mindenkit gyönyörűnek láttam, mindenkit forrón tudtam szeretni. Minden dolgon átragyogott tökéletességének hihetetlen szépsége, így ahol a világ csúfságot látott, én ott is csak időtlen szépséget fedeztem fel. Ez a spirituális szeretet minden észlelést átitatott, nem volt többé határ itt és ott, akkor és most, én és te között.
A JELENLÉT ereje egyre csak nőtt. Nem volt már személyes életem, ahogy személyes akaratom sem. A Végtelen Jelenlét eszközévé váltam, s ennélfogva arra mentem és azt tettem, amit akart. Az emberek rendkívüli békességet éreztek a jelenlét terében. Sokan, akik útjukat keresték, tőlem szerették volna a választ megkapni, csakhogy David Hawkins mint személy, már nem létezett, s tudtam, hogy ezek az emberek valójában a saját magukban is ottlévő ÉNTŐL kérnek útmutatást. Ahogy rájuk néztem, mindannyiuk szeméből a saját ÉNem ragyogott vissza. Vajon hogyan kerülhettem ennyi testbe? - töprengtem.
A közönséges értelem számára felfoghatatlan "csodák" történtek. Egy rakás, krónikus nyavalya, amelyektől hosszú évek óta szenvedtem, eltűnt; a látásom magától helyreállt. Néha azt éreztem ,hogy hirtelen különösen áldott energia tölt el, s a szívemből a VÉGTELEN SZERETET kezd sugározni.
Észlelésemben olykor a legelképesztőbb körülmények között mentek végbe változások, méghozzá minden előzetes figyelmeztető jel nélkül. Amikor a Jelenlét hirtelen annyira felerősödött, hogy az addig normális észleléssel különállónak felfogott dolgok egyszercsak időtlen univerzalitássá és egységgé olvadtak össze. A mozdulatlan csendben egyszer csak megláttam, hogy nincsenek sem "események", sem "dolgok", és hogy valójában semmi sem "történik", mivel a múlt, a jelen, és a jövő csupán az észlelés termékei, akárcsak a különálló, a születő és meghaló "én" illúziója. Ahogy a korlátozott, hamis én feloldódott eredetének egyetemes énjében, a hazaérkezés leírhatatlan érzése öntött el: az abszolút békesség és a szenvedéstől való megszabadulás állapotába kerültem. Végtére is minden szenvedés az indvidualitás illúziójából fakad, s ha az ember ráébred, hogy azonos a világegyetemmel, önmagában is teljes, s minden létezővel egy, vég nélküli és örök, akkor többé nem kell szenvednie.
A világ minden tájáról érkeztek hozzám páciensek. A megnyomorodott külső alatt minden páciensemben tisztán láttam a szeretet és a szépség ragyogó lényegét, amely azonban a közönséges látás számára annyira rejtve maradt, hogy az illett a világon senki sem tudta már szeretni. Egy napon egy néma, katatón, kényszerzubbonyba kötözött nőt hoztak el hozzám. Görcsösen tekergett, vonaglott a padlón. Ránéztem a nőre, majd magamban azt kérdeztem: "Istenem, mit akarsz, mit tegyek vele?" Ezután hirtelen rájöttem, hogy csak szeretnem kell őt, ennyi az egész. Belső énje átragyogott a szemén, s én kapcsolatba léptem ezzel a szeretettel teli lényeggel. Ebben a másodpercben meggyógyult, mindössze attól, hogy felismerte, ki is ő valójában; többé már nem számított, hogy mi történt az elméjével és a testével.
Lényegében ez történt számtalan más páciensemmel is. Egyes beteg a világ szemében is egészségesek lettek, mások nem, de valójában már nem számított, hogy klinikailag felgyógyultak -e, hiszen belső szenvedéseik véget értek, s mivel szeretve érezték magukat, és békesség töltötte el őket, fájdalmuk megszűnt. Ez a jelenséges csak azzal magyarázható, hogy a JELENLÉT KÖNYÖRÜLETE megváltoztatta pácienseim valóságának kontextusát, s gyógyulást érzékeltek olyan szinten ami túl van a világon és a világi látszatokon.
David R. Hawkins pszichiáter Erő kontra erő című könyve
Kapcsolódó cikkek: Az van, ami van, Kapcsolódj össze saját dolgoddal, Hogyan tekints megértéssel a gondolataidra, Tudatossági szintek; Bensőséges kapcsolat minden létezővel
Kryon 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése