Amíg a Főnix felrepül - Újjászületés

„Aki tiszta fény, s a világossághoz folyton visszatér, 

nem éri veszély: az állandóságban él.” 

Tao Te King 

Az újjászületés univerzális fogalom, hiszen egyaránt megtalálhatjuk a makrokozmoszban (a természetben) és a mikrokozmoszban (az ember életében). Az élet örök körforgásához tartozik, amely különböző szinteken – szellemi, lelki, testi – és különböző periódusokban következik be. Az időt tekintve vannak kisebb: havi, éves, és nagyobb: több évtizedes, majd évszázados ciklusok.

Az alábbiakban az embert legközelebbről érintő szellemi, lelki és testi újjászületés általános sémáját szeretném bemutatni, az abban résztvevő sorsformáló erők hatásaival, a közben felmerülő legáltalánosabb problémákkal és enyhítési lehetőségeikkel együtt.

Az élet hullámzásához tartozik az a szakasz, amikor egy dolog már elérte csúcspontját, és elkezd hanyatlani. Ebben a hanyatló szakaszban egyre jobban megmutatkozik a lebomlás, az adott dolog halála, míg végül eléri a megsemmisülés pontját, ami egy idő után átvezet egy új dolog megszületéséhez.

Ez a dolog szinte bármi lehet: tárgy, érzelem, kapcsolat, foglalkozás, élethelyzet. A sorsa mindegyiknek ugyanaz. Az ember életében többször van olyan helyzet, ahol véget kell vetnie valaminek, le kell építenie, és idővel ennek „hamvaiból” valami újat kell létrehoznia. Vannak könnyebb és vannak nehezebb lebontó ciklusok. Most a nehezebbekről szeretnék szólni.

Az ember többnyire csak akkor figyel fel ezekre a folyamatokra, amikor már mélyen benne van egy fájdalmas, veszteséges helyzetben. Ilyenkor sokszor nem tudja, miért kegyetlen vele a sors, és miért veszi el tőle azt, ami neki kedves. Ennek megértéséhez az embert szellemi, lelki és testi szinten kell egyszerre megnézni. 

Minden jelentős folyamat szellemi szinten indul el, majd áttevődik lelki szintre, végül pedig a testben, majd a környezetben jelenik meg. A sorsformáló erők időnként jelzik, hogy valaminek vége van, nincs tovább, mert új útra kell lépni. Ha valaki nem figyel saját belső lénye üzeneteire, amely először szellemi-lelki szinten jelzi a változtatás szükségességét, akkor jönnek a „durvább” jelzések, most már testi szinten. Ezek kezdetben kisebb szerencsétlenségek, apróbb balesetek, amelyek már képesek felhívni az illető figyelmét, hogy valamit nem jól csinál. Ha erre sem változtat, akkor következik be a drasztikus sorscsapás, ami fizikai síkon játssza le azt, amit szellemi síkon kellett volna megtenni. (A teljesség kedvéért meg kell jegyezni: vannak sorscsapások, amelyek semmilyen lelki felkészültséggel nem kerülhetők ki.) Hogy néz ez ki az életben?

Az igazi újjászületési folyamat alapvetően változtatja meg az embert, ezért az első szakaszában, a leépítésben, alapvető hiedelmeket és félelmeket mozgat meg. Többnyire olyat, amin az ember önszántából nem változtatna. A legalapvetőbb félelmek a létfenntartáshoz tartoznak, amit manapság könnyű kiváltani az emberekből.

Ha például valakinek viszonylag jó munkája van, amiből el tudja tartani a családját, akkor számára a munkahely elvesztése komoly megrázkódtatás. Elég gyakran fordul elő, hogy a „jó munkahellyel” rendelkező ember egyszer csak érzi magában, hogy már nem az „igazi” ez a hely, és jó lenne valami mást csinálni, ami jobban illik az egyéniségéhez, amiben jobban ki tudja bontakoztatni adottságait. Ez a szellem és a lélek első jelzése, hogy eljött a váltás ideje. Erre a leggyakoribb reakció az elnyomás, ugyanis a szellem és a lélek kívánsága ellenkezik az anyagi valósággal. Senki sem kockáztatja meg, hogy csak úgy otthagyja a biztos megélhetést adó állását, csak azért, hogy máshol kibontakozhasson. A jelzések pedig folytatódnak: a lélek egyre nyugtalanabb lesz, emberünk egyre kellemetlenebbül érzi magát a munkahelyen, egyre több feladattal terhelik meg, egyre kevesebb pénzért dolgozik, stb. Ez a válság folyamata, ahol az új irányba terelő erő ütközik a régihez való ragaszkodással, ami emberi szempontból érthető is. Az átalakító erő azonban mindenképpen át fogja hatni az embert fizikai síkon is, ezért, ha nem hajlandó követni szelleme útmutatását, akkor testi szinten kell megélnie, kényszer jelleggel, azaz el fogják bocsátani.

Ezoterikus körökben közismert példa az, ha valakit a sorsa arra akar felszólítani, hogy forduljon befelé, ne foglalkozzon annyit a külvilággal, de az illető nem akarja észrevenni a figyelmeztetéseket. A szellemi feladat lecsúszik fizikai szintre, és az illetőt olyan baleset vagy betegség éri, amelynek következtében több hetet, hónapot kénytelen eltölteni egyedül egy szobában, többnyire annyira legyengült állapotban, hogy a saját gondolatain kívül semmivel sem tud foglalkozni

Az újjászületési és átalakulási folyamatokban két rendkívül erőteljes archetípus játszik nagy szerepet: a Szaturnusz és a Plútó. Mindkettő képes hatalmas veszteségeket és ajándékokat hozni az ember életében. Ha a saját bőrünkön tapasztaljuk meg a hatásukat és erejüket, akkor fejet hajtunk előttük, és önként követjük útmutatásukat.

A Szaturnusz átalakító erejének első üzenete: maradj csendben, fordulj befelé, távolodj el a világ zajától, keresd a csendben a te belső vezetődet. A Szaturnusz archetípusa azt kívánja tőlünk, hogy időről-időre korlátozzuk a fizikai síkú tevékenységünket, és figyelmünket korunk előrehaladtával egyre inkább befelé és a transzcendens világok felé irányítsuk. Elvonulással, lemondással, böjtöléssel, egyedülléttel, elmélkedéssel, imával, önvizsgálattal tehetünk eleget kérésének. A Szaturnusz fájdalmas veszteségeket is okozhat, aminek alapvető célja az archetípus egyik jellegzetes tulajdonságában rejlik: megszabadít minden felesleges kolonctól. Ha úgy érezzük, a Szaturnusz üzen nekünk, akkor végiggondolhatjuk, hogy mi van az életünkben, amitől itt az ideje megválni – és jobb, ha önként mondunk le róla. Ezzel eleget teszünk a Szaturnusz másik követelésének is: az esszencia képzésnek. Ezt azt jelenti, hogy a lényegesre kell koncentrálnunk, meg kell szabadulnunk a felszínes, üres, értéktelen cselekedetektől, beszédtől, kapcsolatoktól, emberektől. E redukció egyik közismert „kiváltási lehetősége” a böjt, ami elsősorban szellemi célú, mivel lazítja a test és a szellem kapcsolatát az utóbbi javára, másodlagos hatása a fogyás, ami a feleslegtől való megválás egy formája. A helyesen böjtölő (nem fogyókúrázó!) elcsendesedik, jobban átlátja egész életét, és következtetéseket vonhat le saját cselekedeteiből.

A Szaturnusz archetípusának egyik legfontosabb feladata, hogy az egót szembesíti saját határaival, és azzal a szellemi törvénnyel, hogy „ki mint vet, úgy arat”. Az újjászületési folyamatban úgy segít bennünket, hogy a törvényszerűen bekövetkező veszteségek és visszavonulási szakaszok révén rávezet, hogy mitől kell megszabadulnunk, hol vannak jelenleg a határaink, és milyen következményekkel járnak cselekedeteink.

Ha az ember nem veszi észre, vagy nem akarja követni a Szaturnusz jelzéseit, akkor a drasztikusabb oldalával találkozik: mindenhol gátakba ütközik, korlátozva, beszorítva érzi magát, rosszabb esetben hosszas kórházi kezelésben részesül (még rosszabb esetben börtön vár rá).

Az újjászületési folyamat másik, igen erőteljes irányítója a Plútó archetípusa. Ez az erő sajnos drasztikusabban jelenik meg minden szinten, és drámai eseményeket, változásokat hoz. A Plútó képes porrá zúzni mindent az életünkben, és képes hamvainkból feltámasztani is. Szimbóluma a főnix madár. Amekkora pusztító ereje van, akkora a felépítő ereje is. Az újjászületési folyamat első, leépítő részében szellemi szinten azt kívánja elérni, hogy megváltoztassuk legalább egy, alapvető hiedelmünket.

A hiedelmek, meggyőződések nagyon mélyen élnek bennünk, és többnyire tudattalanul irányítják életünket. A hiedelmeknek is van „életciklusuk”: életünk bizonyos részében segítenek, később pedig már gátolnak bennünket. A Plútó archetípusa jelzi nekünk, hogy ideje megszüntetni egy hiedelmet, és újat kell alkotni helyette. Ezek a hiedelmek többnyire arról szólnak, hogy hogyan működik a világ körülöttünk, vagy milyen vagyok én belülről. Amikor eljön a megváltoztatás ideje, akkor elkezdenek szaporodni az olyan események az ember életében, amelyek ellentmondanak egy bizonyos meggyőződésének. Mivel azonban ez a meggyőződés többnyire mély és erős, csak megrázó élmények hatására fog feltűnni, hogy valami nincs rendjén, nem úgy működik, ahogy megszoktuk. A Plútó gyógyító ereje abban áll, hogy a tudattalan mélységéből a tudatos szintre emeli azt a dolgot, amin változtatnunk kell. Ahogy a kellemetlen események sokasodnak, úgy jöhetünk egyre inkább rá, hogy mi a közös ezekben az esetekben, és milyen meggyőződésünkkel függnek össze. Ez a felismerés drámai, hiszen egy alapvető hiedelmünkről derül ki, hogy nem igaz, aminek természetesen messzire ható következményei vannak. Joggal érzi úgy az ember, hogy kihúzták a talajt a lába alól, és nincsen mibe kapaszkodnia.

Ez az állapot átvezet az újjászületési folyamat következő szakaszába, amit úgy is jellemezhetnénk, hogy a senki földje. Ez olyan belső állapot, ahol a veszteség már bekövetkezett, ahol már szembe kellett néznünk a félelmeinkkel, de leginkább saját tehetetlenségünkkel. Az első szakaszban az ember még – akár reflexből is – harcol az események ellen. Az első szakasz végén már sejti, hogy felesleges küzdenie, de még néha próbálkozik, mielőtt végleg megadja magát. Ez a második szakasz sem könnyű, mert először azzal kell szembenéznie, hogy legyőzték, tehetetlen, kiszolgáltatott. Másodszor pedig azzal, hogy nem használ semmi sem. Hiába próbál bevetni mindenféle égi-földi praktikát, semmi eredménye. Nem nyílnak meg a kapuk, nem válaszolnak az angyalok, nem működik a csettintős módszer, és végtelen reménytelenség, kilátástalanság ül az emberre. Ennek az állapotnak a szimbolikus képe a szürke sivatagban való vég nélküli menetelés. A régi világot már elhagytuk, mert összeomlott, az újat pedig még nem értük el, de nem is látszik az alagút végén a fény. Mikor lesz már vége?! – kérdezi újra és újra az ember, de nem jön válasz.

Ez a szakasz megfelel a születés előtti csendnek és visszahúzódásnak. Olyan, mint tél végén a táj, amikor még mindent hó borít, és úgy tűnik, soha nem jön el a tavasz. A valóságban azonban az élet hatalmas erői a mélyben nagyon erősen munkálkodnak az új élet létrehozásán, de idő kell, amíg áthatják a síkokat, és megjelennek a fizikai világban.

Az emberi újjászületésben is pontosan ez történik: amikor a senki földjén vagyunk, szellemünk, lelkünk intenzíven munkálkodik az új élet létrehozásán, természetesen szellemi-lelki síkon, amiből fizikailag még semmit sem érzékelünk. Mivel az első szakaszban valami nagyon alapvető dolgot veszítettünk el, most egy másik alapvető dolgot kell újjáépítenünk. A legtöbb erő pedig mindig az alapok létrehozásához kell. Ebben a szakaszban az ember energiái szellemi síkon a legaktívabbak, de nem tudatosan. Az érintett úgy érzi, hogy hihetetlenül fáradt, pedig alig csinált valamit (ha nem fekszik éppen betegen). Erői a láthatatlan síkra koncentrálódnak, mert ott már elkezdődött az újjáépítés. Fizikailag ilyenkor nagyon tanácsos sokat pihenni, és a megszokottnál jóval több jó minőségű folyadékot (ásványvíz, gyógytea, stb.) inni a belső folyamatok támogatásához. Bele kell törődni, hogy agyunkat szinte semmire sem használhatjuk, és nem olvashatjuk el a begyűjtött könyveket, miközben testünk kimerülve fekszik. A legtöbbet a megadás, a nyugalom és a pihenés segít.

Ez lelkileg nagyon kritikus szakasz, mert az ember már belátta, hogy valamit másként kell csinálnia, többnyire el is döntötte, hogy mit fog helyette tenni, hinni, de a várt eredmény még nem következett be. Ekkor elkezd kételkedni magában: Lehet, hogy mégis tévedtem? Rosszul döntöttem? Miért nem javul meg a helyzet, ha már másként gondolom? Kétségek és félelmek tömege rohanja meg az embert. Itt csak a hit és a türelem segít. Ez a szakasz szintén közelebb viszi az embert valódi belső lényéhez és a transzcendens törvényekhez. A gyakorlatban az emberek többsége kimerül és elcsügged ebben a reménytelen szakaszban … aminek azonban egyszer mégis vége szakad. Pontosabban akkor, amikor szellemi, lelki és éteri szinten már felépült az új minta, és elkezd megjelenni fizikai szinten is.

Az újjászületési folyamat utolsó szakasza a legkellemesebb, mert ez az új élet megszületése és kibontakozása. A sok kín és gyötrődés után mégiscsak eljön a fény, de addigra mi már átalakultunk. Először észrevesszük a belső változást: másként gondolkodunk, más értékeket tartunk fontosnak, és a hétköznapokban másként reagálunk bizonyos dolgokra. Ez a változás örömteli, mert azt tapasztaljuk, hogy jobban működik bennünk minden, mint eddig; mintha magasabb szintre emelkedtünk volna, mintha kitisztult volna bennünk valami. És ez nagyon jó érzés. Az újjászületés folytatódik, és az átalakulás megjelenik a külvilágban is: bekövetkezhetnek váratlan, jó események, új, nagyszerű emberekkel találkozhatunk, vagy valami eddig ismeretlen tehetség bontakozik ki bennünk, ami új célt és értelmet ad az életünknek. Összességében véve úgy érezzük: feldolgoztuk a veszteséget, megoldottuk a sorsfeladatot, és most az életünk egy magasabb szinten, kiteljesedettebben folytatódik. Csak innen látjuk, hogy eddig miben éltünk, és úgy érezzük, megérte a szenvedést.

Ez az újjászületési folyamat legáltalánosabb mintája, amit az életben szinte mindenki megtapasztal, akár enyhébb, akár drámaibb formában. És gyakorlatilag ez a beavatások „forgatókönyve” is, kortól és kultúrától függetlenül. Csak az születik új életre, új tudatszintre, akiben meghal a régi én, és az elavult hitrendszer. A különböző kultúrák ezt más-más eszközökkel érték el. Napjainkban pedig az élet és az egyéni sors végzi ezeket a „beavatásokat”, ami azért nehezebb, mert sokan szellemileg felkészületlenek, nem tudják mi vár rájuk, és egyedül kell megbirkózniuk a feladattal.

Végezetül szeretnék kitérni azokra a félreértésekre, amelyek a mai ezotériában terjedtek el e témával kapcsolatban. A beavatási/újjászületési folyamatok közös szellemi jellemzője, hogy az ego vereséget szenved, és egy része meghal, amely rész transzformálódik, és az isteni én magába emeli. Ez a transzformáció csak akkor megy végbe, ha az ember a lelke legmélyéig átéli a legyőzöttséget, leterítettséget, a veszteséget és a kiszolgáltatottságot.

Ugyanis csak ebben az állapotban képes ráeszmélni saját kicsinységére. Ekkor tudja meg, hogy akarhat ő bármit, tehet bármit, teljesen tehetetlen azzal a hatalmas erővel szemben, ami most éppen vonszolja őt. Ha van benne alázat és bölcsesség, akkor belátja, hogy két választása van: vagy engedelmeskedik a sorsának - amit még nem is ismer - és akkor legyőzötten ugyan, de viszonylag ép bőrrel megússza a dolgot, vagy büszkén saját feje után megy, és akkor egyre súlyosabb helyzetbe kerül, aminek halál is lehet a vége. Az ego feladásához ez elég meggyőző helyzet szokott lenni, és az ember ugyan nem önként és vidáman, de feladja saját akaratát – a legyőzöttség és megtiportság teljes élményével.

A mai ezoterikus félreértések egyik jellegzetessége, hogy mindent intellektuálisan, fejben szeretnek elintézni. Sokan azt hiszik, ha már tudják, mi, hogyan történik, és mi a „megoldás”, akkor már túl is vannak az egészen, nem kell vele tötyörögni. Sajnos ez az ego egyik „ezoterikus” manővere: az ezoterikus ismeretek ugyanis nem arra valók, hogy pontosan kiszámíthatóvá tegyük az életünket, és elkerüljünk minden nehézséget. Ez a bebiztosítás az ego feladata, amit ezoterikus álruhában is végez. Sokan tévesztik össze az egót az isteni énnel, lelküket pedig a gombnyomásra működő távirányítós készülékkel. Ennek semmi köze a spirituális élethez. Nem elég azt mondani, hogy „Jó, most már tudom, hogy ez csak az egóm, értem, mit kell másképp tennem, jöhet az újjászületés!” Erre soha nem támad fel a főnix, mert meg sem halt. Az átélést nem váltja ki, csak támogatja az intellektuális ismeret.

Ha valaki életében elindul egy újjászületési folyamat, sokat segít, ha tudja, nagyjából mi vár rá, mibe kapaszkodhat, mi segít elviselni a fájdalmakat, de a transzformációval járó szenvedést nem lehet elkerülni. Ha nincs legyőzöttség, leterítettség, megsemmisülés a lélek mélyéig, akkor nincs újjászületés, felemelkedés és tudati tágulás sem –, ami pedig az emberi élet egyik legfontosabb spirituális célja. Az újjászületések végtelen sorozata egyre közelebb visz a középponthoz, és ahhoz az állapothoz, ahol már sem megszületni, sem meghalni, sem újjászületni nem kell. De, mire elérünk oda, már teljesen mindegy lesz, hogy megszületünk, vagy nem, hogy belülről, vagy felülről szemléljük az élet örök körforgását.

Szabó Judit - Megjelent: Elixír magazin –forr. hagiasophia.hu