A saját előfutárod vagy, s a tornyok, amelyeket építesz, nem egyebek, mint önnön óriási mivoltod alapjai. S ez a mivoltod sem lesz más, mint alap.
Én a saját előfutárom vagyok, mert a hosszú árnyék, ami napkeltekor előttem nyújtózik, délben már a lábam alatt sötétlik. Egy újabb napkelte újabb árnyékot vet elém, ami délre megint csak összezsugorodik.
Mindig is a saját előfutáraink voltunk, s mindig is azok maradunk. Minden, amit összegyűjtöttünk, amit össze fogunk gyűjteni, nem más, mint a magvak a még fel nem szántott mezők számára. Mi vagyunk a mezők, mi vagyunk a szántást végzők, mi vagyunk az aratók is, meg az is, amit betakarítanak.
Amikor még kósza vágy voltál a ködben, én is ott voltam, kósza vágy képében mutatkoztam. Azután kerestük egymást, és tettvágyunkból álmok születtek. Számtalan álom, felmérhetetlenül nagy álmok.
Amikor néma szó voltál az élet remegő ajkán, én is ott voltam, egy másik néma szó képében. Azután az élet kimondott minket, s megteremtődtünk; éveink a tegnap emlékeitől, a holnap utáni vágytól lüktettek, mert tegnap a halál legyőzetett, holnap új születés következhet.
Min Isten kezében vagyunk. Te vagy a Nap az Ő jobbján, én vagyok a Föld az Ő balján. Mégsem vagy több, ragyogóm, mint én, akire ragyoghatsz,
Mi ketten, a Nap és a Föld, mi ketten nem vagyunk egyebek, mint egy nagyobb Nap és egy nagyobb Föld kezdeményei. S mindig is mi leszünk a kezdet.
A saját előfutárod vagy, idegen, aki elhalad a kertem kapuja előtt.
Én is saját előfutárom vagyok. bár a saját fáim árnyékában ülök, és látszólag nem mozdulok.
Kahil Gibran
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése